Shock!

Mit várjon az ember egy olyan lemeztől, melynek a borítóján a zenekar bárgyún ácsorog, a csapat hölgytagja meg térdzokniba és egy olyan ruhakölteménybe öltözött, amit még a nagymamám sem szívesen hordott volna fiatal korában? Semmit ne várjon. A semmit meg is kapja.

Beatles-es beat-indie zene, szintikísérettel, mely valamiért nagyjából ugyanazt a dallamot hozza, amit az énekes, ami azért elég béna. Legalábbis az első dal még ilyen. Némely kritikában a The Doorst emlegetik, és ez áll is: az énekes fiatalember néha megpróbálkozik némi Jim Morrison témakoppintással. Csak hát Erik Johnssonnak korántsincs olyan jellegzetes hangja, mint kádba fúlt kollégájának. A harmadik daluk már zeneileg is nyúlás, nem csak az ének része. A dobosukat egyébként úgy hívják, hogy Dag Nemeth, szóval hozzánk gyökeredzik a srác vélhetően. Ám ettől még nem lesz jobb a zene.

Egyre több részt nyúlnak a Doorstól, ahogy pörögnek a dalok, meglehetősen szemtelenül. Amúgy aki nem ismeri nevezett zenekar munkásságát, annak simán csak danziges az ének sokszor.

Nyegle zene sznob értelmiségieknek. Azoknak, akik hosszú sálat tekernek a nyakuk köré nyáron is. Doors rajongók messzire kerüljék! Csak idegesek lesznek. Én az lettem.