Shock!

Sokan egy lyukas garast nem adtak volna azért még két éve, hogy a Fear Factory újra életre kel, ráadásul úgy, hogy újra egy igen jó lemezt lesznek képesek készíteni. Bevallom, én sem adtam volna értük feleannyit sem.

Így utólag úgy tűnik, azzal, hogy a pornókirály, Dino Cazares már nem a csapat tagja (ezért akadt még némi változás a tagoknál, illetve hangszerkiosztásnál, de bogarásszátok csak ti is a biográfiát), visszatért az élet beléjük és nem slágerlistákon akarnak szerepelni az aktuális popcsapatok között eszeveszett módon, hanem randa metalosok szívét óhajtják megnyerni, hogy azok ugráljanak a koncertjeiken lelkesen.

Tehát itt az az új Fear Factory lemez, és már az első dallal megettek. Tényleg. Nem hittem volna. De a Slave Labor pont az a vonal, amit mondhatni eléggé kedveltem, a Demanufacture és az Obsolete közé helyezhető, helyenként kikacsint még a legendás Soul Of A New Machine lemezre is (hála az égnek a Digimortal-vonalat hanyagolták, nagyon is). Igaz, hogy olykor az az érzése az embernek, hogy a srácok saját magukat nyúlják (Act Of God című dal pl.), de jótékonyan szemet hunyunk, amíg nem viszik túlzásba. A samplerek, effektek most eléggé a háttérbe lettek szorítva, a gitáré, az éneké és persze a dobé a fő szerep. A dob halálpontos, naná, a Fear Factory bevallottan triggert használ és sok stúdiós utómunkát, ami neki abszolút jól is áll. Kell a feszességhez.

Burton C. Bell nem mutat semmi újdonságot, az üvöltései és dallamos refrénjeit minden Fear Factory rajongó kívülről fújja, igazából a saját csapdájukban vergődnek ezzel, de ki a fene tudja elképzelni már másféle dallamokkal a zenekart? Ugye. Na jó, a Bleed The Hand That Bleeds kezdése picit meglepett, ez nem annyira nagyon tipikus FF, át is mentek slágerbe gyorsan. Amúgy sokat nem variálhat Burton, nem az a sok oktávos pacsirta, van egy bizonyos hangtartománya, amiben stúdióban tűrhetően mozog (az élő teljesítményére inkább nem térnék ki túlságosan, hallottam pár koncertfelvételt és igencsak hamis szegény, pedig nem bonyolultak a témái). Amúgy ez a dal amolyan "kvázi" lírai, mindenestre próbálja facsarni a szíveket egy cseppet.

Dalközpontú a lemez, végig figyeltek a fogósságra, még akkor is, amikor relatíve gyorsabb témákat írtak és durvítanak önmagukhoz képest, ilyenkor is feloldják a szigorodást egy dallamos témával. Kötéltánc. A lemez végéhez közeledve érzek egyfajta laposodást, sokkal jobban előjön az az érzés, hogy magukat ismétlik, erre még rátesz az is, hogy a lemez egy órás, ebből a feszességből elég lett volna 45 perc is bőven. Így azért érezni, hogy túlhúzzák a húrt, fárad a hallgató, lankad a figyelem. Talán az is baj, hogy kicsit sok a középtempó, az egyforma ütem, fel kellett volna dobni egy-egy gyorsabb nótával, nem csak dalrészlettel, stúdióban oly mindegy, hogy merre tologatják a hangmintákat, Herrera lába nem fáradt volna ettől.

Az utolsó előtti tételt simán nem értem, hét perces ambient "izé", talán levezetőnek szánták, ki tudja, mindenesetre sok célja és értelme nincs. Na, így már mindjárt kevesebb is a zúzda. Bár lehet, csak azért raktak ilyet, mert jön egy Nirvana (!) feldolgozás a végén, a School. Nos... érdekes... Az jó, hogy fírfektörisítették, kapott némi lendületet és dögöt a dal, az eredeti - ha jól emlékszem, nem volt ennyire húzós, bár rég hallgattam Nirvanát.

Az elején simán megadtam volna a kilencest, de mégsem tudom megadni, pedig tetszik még mindig és bízom benne, hogy újra talpraáll a csapat.