Az elmúttnyócévben nem volt valami hálás feladat Filter-rajongónak lenni. Richard Patrick zenekara a tökösen nyers Short Bus óta olyan messzire eltávolodott az őszinte és zsigeri rocktól, hogy már végképp attól tartottam, a Trent Reznor mellől egyetlen dallal rocksztár státuszba pattanó főhős soha a büdös életben nem fog többé visszatalálni a rádióslágeres ambíciók pusztaságaiból. Persze érthető, hogy Patrick miért próbálta mainstreamebbre venni a figurát. Az olyan dalok, mint a Hey Man Nice Shot vagy a Take A Picture kiválóan bizonyítják, hogy ez a muzsikus bizony tud nagy slágereket is írni, ha akar. De a '99-es Title Of Record után Patrick valószínűleg annyira túlzásba vitte az akarást, hogy végül már önmaga sem igen tudta, mit is szeretne elérni pontosan. Jöttek szépen sorban az újabbnál újabb Filter lemezek, de nemhogy a tüzet, de még csak a benzin szagát sem éreztem egyik produktumon sem.
„A hatodik Filter-lemez ismeretében most már tényleg egyértelműen úgy gondolom, hogy Richard Patricknek gyógyszerésznek kellett volna mennie. Mivel senki nem bánik olyan biztos kézzel a patikamérleggel, mint ő: pontosan tudja (és tudta is mindig), hogy hova kell egy csipetnyi koszos gitár, hova egy maréknyi üvöltés, máshová némi leheletnyi püntyögés, vagy éppen egy kávéskanálnyi dallam. Mindent csak érzéssel – de nem feltétlen ízléssel." E sorokat Nagy Andor kolléga és bánatos Filter-rajongó vetette virtuális papírra a legutóbbi, három évvel ezelőtti The Sun Comes Out Tonight kapcsán, és aligha lehetett volna vitatkozni vele. Egészen mostanáig, ugyanis a Crazy Eyes végre egy igen radikális paradigmaváltást hoz a Filter igencsak szűkössé vált világába.
Egy-egy új lemez felvezetése kapcsán a zenészek szinte rutinszerűen okádják magukból az unalomig ismert kegyes hazugságaikat: ez lesz az eddigi legjobb albumunk, vagyis egyszerre dallamosabb és keményebb, mint az előző volt; ezúttal tényleg csak a legerősebb dalok kerültek a korongra; ez egy igazi vissza-a-gyökerekhez lemez lesz, egyszerre emlékeztet a legelső/legzsigeribb és a legsikeresebb albumainkra, blablabla. Patrick is bűnös ezen a téren, de hetedik művével kapcsolatosan végre igazat mondott. Fésületlen és beleszarós lesz, elég a megcsinált popgondolkodásból, ahol az „akarlak, imádlak, hiányzol" témakörön túl semmi sem létezik, ahol az egyetlen szempont az elvárásoknak való megfelelés, ahol minden óvatosan kicentizett, politikailag korrekt hulladék. Richard Patrick végre-valahára megint dühös, sőt, új szerzeményeit hallva nagyon úgy tűnik, hogy morcosabb, mint valaha.
A keményebb zenékben utazó zenekarok érthető módon szeretik a legodacsapósabb dallal nyitni az aktuális lemezüket, de az a világvégi düh, ami a korongot bedörrentő Mother E-t robbanáspontig feszíti, igen ritkán tapasztalható egy egyébként nem extrém (death, black, grind) bandánál. Persze, nem kell nagyon a szemünket meresztgetni, hogy észrevegyük a hasonlóságot e szerzemény és a Hey Man Nice Shot jellege között, ám hihetetlen vagy sem, de a Mother E-nek súlyban közelébe sem ér a nagy klasszikus. Ennyi ugyanakkor még nem elég ahhoz, hogy Patrick iránti bizalmam maradéktalanul visszatérjen, mert ki tudja, ez talán csak beetetés a rádióattak előtt? De nem. Haragosan feszült pulzálással indít a Nothing In My Hands, amiben nagy szerepet kapnak az effektek, amik egyébként az egész albumon fontos helyet kaptak, s nem véletlenül olyan bandák legjobb dolgait idézi vele a csapat, mint a Nine Inch Nails vagy a Ministry. A Nothing In My Handsben egyébként egy erős refrén is megtalálta a helyét, és a gőzgépszerűen pumpáló ütemekkel aládúcolt zajos szerkezetből csak úgy árad az industrial metal mindent átható, maró, olajos-fémes szaga.
A Pride Flag sem úgy fog bevonulni a zenekar történetébe, mint az It's Gonna Kill Me II. Bővérű punkos zúzás folyik itt, gépiesen szaggatott riffeléssel karöltve, de Patrick még ebbe a fékevesztett őrületbe is képes belecsempészni egy azonnal dúdolható slágertémát. Hogy muzsikusunknak baja van a világgal, azt eddig is tudtuk. Dehát kinek nincs? Node hogy még a negyedik dal is olyan kíméletlen intenzitással döngöl a földbe, mintha 1994-et írnánk, az azért már pofátlanság. A The City Of Blinding Riots totális Nine Inch Nails, méghozzá a The Downward Spiral korszakból, de mivel Trent Reznor manapság már nem mérges, hanem férj, apa és hollywoodi zeneszerző, ezért tőle ilyesmire már álmunkban is felesleges volna ácsingózni. Felmerülhet egyébként a kérdés, hogy egy negyvenhét éves, többmillió eladott lemezzel bíró fehér amerikai férfi mi az istennyiláért olyan durcás 2016-ban? De elég csak körülnézni a világban, és mindjárt összeszalad az ember szemöldöke, Patrické pedig úgy tűnik, nem csak összeszaladt, de jól össze is gabalyodott. A fickótól korábban sem állt távol a politikai állásfoglalás, elég csak az Anthems For The Damnedre gondolni, amellyel az iraki háborúval szemben szándékozott véleményt nyilvánítani, most pedig a közelgő amerikai elnökválasztás egy újabb show-műsora verte ki nála az összes villanyégőt egy baseballütővel. Emellett persze a mentális őrület mindenféle formája is egyre jobban eltenyészik a világban, amire a cím, illetve a borító is utalni szándékozik.
A lemez single-jeként is megjelent Take Me To Heaven Patrick apjának haláláról szól, ám témája ellenére mégis ez az album legnagyobb slágere. Nem cukormázas persze, nem is csöpögős, inkább egy táncolható, basszusgtártól túlvezérelt punkos-garázsos rockzene egy patrickesen kesernyés, és mégis valahol pozitív hangulatú dallammal. Gyanúsan kezdődik a Welcome To The Suck (Destiny Not Luck) Patrick tipikus, kissé nyávogós dalolásával, s amikor már felkészíteném magamat, hogy ennyi volt a lendületből, itt jön a kötelező lírai, akkor megszalad Patrick keze az effektpadon, és a dal egyszerre a legutolsó világégés utáni felperzselt vidék gyászdalává válik. A komorságból kiemelkedve rockosabb vizekre evezünk a Head Of Fire zakatolós kirohanásaival. Patrick jó szokásához híven erre az albumra is új tagsággal gyúrt rá, és talán ennek is köszönhető az, hogy az anyag annyira frissnek hat: a Tremors például pontosan olyan darab, ami jól mutatja ezt a csapatmunkát, amikor a főagy mögött azért ott dolgozik egy igazi együttes is, amelyik képes odatenni magát a stúdióban.
A Filterre olyannyira jellemző alteres metal vonal, meglepő vagy sem, a Crazy Eyeson is megtalálható, csak épp felismerhetetlenségig torzított gitárok és egy zajos, kissé recsegős túlvezérelt hangkép alá rejtették. A Kid Blue From The Short Bus, Drunk Bunkra gondolok itt, ami egy klinikai tisztaságú megszólalással és alaposan átfésült gitárhangzással a The Amalgamutra is felkerülhetett volna, így azonban nagyobbat üt. Egyesek szerint Richard Patrick hangja már nem a régi, és igazuk is van. Kopottas, fáradt, amiben szintén van igazság, ám mind a lemez zenei irányvonalához, mind pedig mondandójához ez a fajta meggyötört, sokat látott és szenvedett torok illik, ettől lesz például a Your Bullets is olyan erőteljes darab, és egyben tipikusan filteres. Nemcsak tudom, de el is hiszem Patricknek, hogy amit énekel, azt komolyan is gondolja, azaz hogy nem akar senkinek sem megfelelni, csak úszni egyet az árral szemben. A záró kettőst gyakorlatilag vehetjük ennek az ideának a legvégső metaforájaként is. Az Under The Tongue nem is egy hagyományos értelemben vett dal, sokkal inkább zene, mondanivaló és hangkép együttes felfedezése, amiből egy olyan valami bontakozik ki, amiből mindenki annyit visz magával el, amennyit akar. A záró (Can't She See) Head Of Fire, Part 2 a kaotikus nyitás tökéletes ellenképe, ha úgy tetszik, az anti-Mother E, de Patrick amúgy is szívesen zárja lemezeit valami elvontabb tétellel.
A Crazy Eyesban az a döbbenetes, hogy nem azért jó, mert a Short Busra akar hasonlítani. Illetve lehet, hogy arra akart, de végül valami egészen más lett belőle, valami olyan, ami az elődnél jóval kompromisszummentesebb, és bizony izgalmasabb is. Ez volt az egyik utolsó olyan zenekar, amelyiktől bármi érdemlegeset vártam volna idén, és tessék, erre nem megcsinálták így 2016-ra a kedvenc Filter-lemezemet?
