Shock!

Amennyire ódzkodtam pár évvel ezelőtt a Firewindtől, csupán a nevük miatt (el sem olvastam rendesen a kritikákat, mondván, ez valami trúmetal, a rettenet fajtából), pont akkora hátast dobtam, amikor egy cimbora betette első albumukat egy összejövetelen.

Csak néztünk, hogy mi a túró ez: kíméletlen power metal szólt a hangfalakból, egy zseniális, elbrutalizált Graham Bonnett-re emlékeztető énekes süvöltött elképesztő dallamokat és a Scorpions Pictured Life c. klasszikusát is olyan elementáris erővel dolgozták fel, hogy ott helyben rajongója lettem az egyelőre fel nem fedett nevű bandának. Aztán a haver benyögte, hogy Firewind és akkor beugrott, hogy ez mintha Gus G csapata lenne. Ó basszus, hát hiszen a Mystic Prophecy és a Dream Evil soraiban a faszi már leszedte párszor a fejünket! Mit is mulasztottunk eddig!

Stephen Fredrick sajnos csak két lemezen énekelt (remélem, felbukkan még máshol, tényleg zseni a faszi!), de jött utána a nem kevésbé király Chity Somapala (Avalon: Eurasia lemez többek között, csak hogy legnagyobb vele készült kedvencemet említsem); a csapat negyedik albumán pedig már megint egy új arc hallható, Gus honfitársa, a szintén gyilkos torokkal rendelkező Apollo Papathanasio. Ő is hatalmasakat énekel össze a Firewindben, közben pedig lassan leesik, hogy ezt faszit én nemcsak a Time Requiemben szerettem meg nagyon, hanem a szintén neoklasszikus, majd prog power Meduza két lemezén is (kedves Bea, már megbocsáss, hogyan lehet az Upon The World lemezre 5,5 pontot adni?). Gyakorlatilag soha nem megy fel a magasabb tartományokba, hatalmas terjedelmű, öblös hangját viszont úgy kiereszti hogy az betölti a szobát (és nyilván a koncerttermeket is). Karcos, férfias, ha kell, rekedtes is, Heavy Metal Éneklés – ezt kérem, így kell csinálni, kedves hazai kollégák! Ez alatt a szint alatt egyszerűen nem érdemes...

Szóval, ha valaki azt hinné (mint én szoktam gyakran), hogy Európában, főleg annak déli részén nem lehet épkézláb, amerikai hatású power metalt játsztani, a Firewind azonnal eloszlat minden kétséget. Gus mániákus riffelése, szólózása két vállra fektet, megpadlóztat, felakaszt, kivégez, megesz reggelire: ez a még talán ma is taknyos kölyöknek számító huszonéves srác valami döbbenetesen nagy tehetség, Amotték mellett talán az utóbbi 10 év legnagyobb gitárhőse (akit az instrumentális lírai Before The Storm sem győz meg erről, az szimplán süket), nem véletlenül hívták az Arch Enemybe is. Érdekes amúgy, hogy jelen pillanatban a banda minden tagja görög, tehát valószínűleg most a legnagyobb az összhang a Firewindben – ez meg is hallatszik. Nagyon a helyén van minden, feszesek az alapok és a billentyűs hangszerek sem puhítottak semmit a zenén: néhány szólón és szőnyegen/díszítésen kívül nem sok vizet zavar a billentyű, viszont ahol van, ott nagyon jó, hogy van.

Pont a billentyűsök miatt jutott többször eszembe a Silent Force első két lemeze, ha valakinek pl. nem jött be DC Cooperék legutóbbi, bedallamosodott-beeuropoweresedett lemeze, akkor az Alliegance lehet a tökéletes megfejtés. Egyébként, ha jól értettem, Bob Katsionis koncerten gitárt is ragad, de erről csak a 2006. november 3-a utáni, Dragonforce-szal közös trencséni buli után tudok nyilatkozni. Mert ugyan eddig is biztos volt, hogy kimegyünk, de miután ötször végigpörgött az album, semmi nem tántoríthat el a részvételtől! Ha nem hallhatom élőben az olyan nótákat, mint az Insanity (brutááál!), a Ready To Strike (mint valami besúlyosított Whitesnake téma, figyeld csak azt a Children Of The Nightos kiállást középen! – és még Covit is megidézi Apollo!), a Breaking The Silence (pedig azt hittem, brainstormosan kellemetlen lesz az énekesnős duett, de nem!), a power-speed Dreamchaser (Apollo itt a legnagyobb!) vagy a hangulatos Deliverance, akkor Szilveszterkor fogadalmat teszek arra, hogy a jövőben álmetalosként, popzene hallgatásával tengetem napjaimat!

Hibátlan mestermű! A két japán bónusznóta nincs meg valakinek véletlenül?