Shock!

Tíz esztendeje hunyt el minden idők egyik legnagyobb hatású bluesrock-gitárosa, Gary Moore. Az évfordulóra a Mascot kiadó egy ritkaságokkal telepakolt gyűjteménnyel emlékezik meg a gitárhősről, ami elsősorban a fanatikus gyűjtőknek lesz kihagyhatatlan csemege, azonban aki szerette Gary muzsikáját, az sem fog csalódottan hümmögni, ha megismerkedik velük. Megfelelő hangulatban baromi jól esik felidézni ezeket a melankolikus blues-kesergőket, arról nem is beszélve, hogy manapság már szinte nagyítóval kell keresgélni az efféle természetes módon megszólaló és őszinte muzsikákat a fossá kompresszált stúdiófelvételek között.

Gary életművéből hozzám mindig is a klasszikus hard rock-éra szerzeményei álltak a legközelebb, valamint a Thin Lizzyben befutott rövid pályafutása alatt nyújtott teljesítménye is sokkal nagyobb hatással volt rám, mint bármelyik bluesos megnyilvánulása. Ez persze semmit nem von le abból az értékből és színvonalból, amit később utóbbi stílusban is alkotott, hiszen ekkori dalaiból egyértelműen kiderült, hogy az ő igazi terepe a blues, és itt tudta legtökéletesebben kinyilatkoztatni érzéseit és gondolatait. Idővel én is elfogadtam ezt, és manapság mára majdnem ugyanúgy megszerettem a blues gyökerű muzsikáit is, mint azokat, amelyeket Phil Lynottékkal vagy akár még az After The War idején alkotott. Cseppet egyébként le is döbbentem, hogy itt a Shock!-on csupán ez utóbbi albumról emlékezett meg még anno Gyuri, illetve jómagam is megemlítettem már korábban Garyt a Thin Lizzy Black Rose-áról szóló Klasszikushock-cikkben, de ennél azért jóval többet érdemel(ne) ez az észak-ír zseni... Bár gondolom, kevés olyan ember él a földön, akinek külön be kellene őt mutatni.

Kíváncsi lennék egyébként, milyen zenét játszana manapság Gary, ha még élne. Visszakanyarodott volna a rockosabb vonalhoz, vagy továbbra is szomorkodna és keseregne emberi kapcsolatain, melyekre továbbra is a bluesban és az alkoholban keresné a „megoldást"? Ha rendberakja az életét, és nem győzi le valamilyen másfajta betegség, még az is lehet, hogy képes lett volna kilépni a mókuskerékből, és kapunk tőle még energikusabb zenéket is. Sajnos erre már nincs esély, így meg kell elégednünk a How Blue Can You Get-féle posztumusz kiadványokkal. A címmel ellentétben azért persze én reménykedtem, hogy nem csupán szomorkás bluesdalokat fog tartalmazni az anyag, de egy-két élettel telibb megmozdulástól eltekintve túlnyomórészt itt is búskomor hangulatú, mélabús panaszkodásokat hallhatunk, pedig a múltidézés valójában nem is indul olyan rosszul. A csupán az 1999-es turnén elővett I'm Tore Down bootleg stúdiófelvételétől rögtön meg is telik élettel a helyiség, ahol az ember éppen tartózkodik. Nem csoda, hogy Moore imádta élőben is játszani a fiatalon elhunyt Freddie King klasszikusát, melynek élő felvétele eddig csak az Essential Montreux kiadványon volt hivatalosan elérhető.

Hasonló intenzitással folytatódik a történet a híres blues zongorista, Memphis Slim kortalan tételével, a Steppin' Outtal, ez szintén kiadatlan szerzemény, majd ezt az eddig sehol máshol nem hallott In My Dreams című saját nóta követi, ahol jelzésértékkel ott vannak a Still Got The Blues, a Parisienne Walkways és a The Loner örökbecsű motívumai is. A kiadvány címében szereplő How Blue Can You Get eredetileg egy Jane és Leonard Feather által elkövetett elégia, amelyet 1949-ben hoztak először nyilvánosságra, és többek között B.B. King is kiadta a saját neve alatt 1964-ben. Főhősünk verziója leginkább utóbbi hatására született meg, és szinte kézzel tapinthatóak benne a stílus Egyesült Államok-beli, déli gyökerei, amelyek az ottani afroamerikai közösséghez vezethetők vissza. Moore gitárja ebben a nótában amúgy félelmetesen szól: szinte érzed a hangszer testének rezonanciáját az organikus tónusban... Komolyan, mintha megszólalna a fa, és évezredes történeteket mesélne mestereinek keze által. A másik soha nem publikált saját dal, a Looking At Your Picture címre hallgat és a kiábrándító szöveg, illetve a monoton kísérőriff itt is azt sugallja, mintha szerzője épp egy pisztolyt szegezne a saját fejéhez, de ugyanakkor a fekete humor sem hiányzik azért innen.

Gary Moore nagyon hiányzik a mai zenei palettáról, nehéz elképzelni, hogy a jövőben lesznek még hozzá és kortársaihoz hasonló, karakteres stílussal rendelkező gitárosok, akik úgy képesek megszólaltatni a hangszert, hogy annak minden hangja őszinte, s a lélek és a szív legnagyobb titkairól beszél. Ha még nem ismered a diszkográfiát, elsősorban ezért kezdd el most azonnal bepótolni a hiányosságot!