Shock!

Amikor Szilvia szólt, hogy írjak már erről a lemezről, rájöttem, hogy ezt egyszer már magam is elterveztem, de aztán orvul megfeledkeztem a dologról, pedig az Empty Tremor lemezismertetőben még utaltam is rá, hogy várható kritika. Nincs tehát mentségem a kb. egy éves késésre, de mivel a jó zene sosem veszti aktualitását, talán kompenzálhatok valamit azzal, hogy most írok a rockopera második részéről.

Tudomásom szerint az első részről nem emlékezett meg a Shock!, de szerintem annyit nagyjából mindenki tud, hogy a Genius egy tehetséges olasz multihangszeres, Daniele Liverani fejéből pattant ki és a megvalósításhoz a közelmúlt metal-opera dömpingjéhez képest is igen komoly sztárparádét sikerült összehoznia. Első körben ott volt ugye Mark Boals; a Pain Of Salvation-főnök Daniel Gildenlöw; a kemény muzsikák világának egyik legegyénibb hangú énekesnője, Lana Lane; Oliver Hartmann (akkor még) az At Vance-ból; a reszelős (és szerintem nagyon király) hangú fő-sírásó Chris Boltendahl; olyan öreg rókák, mint John Wetton és Steve Walsh és végül, de nem utolsósorban a legnagyobb szenzáció a húsba vágóan pengeéles orgánumú Midnight mester szerepeltetése volt. Az eredeti Molics Zsolt nem sikította ugyan le a fejünket, de azért jó volt hallani, hogy pimaszul gonosz hangja mit sem kopott az évek során. A zene pedig, éppen a sok szereplőnek köszönhetően, rendkívül változatos volt - bár nem mindenki olyan dalban kapott helyet, amely hasonlított megszokott műfajához, de az tény, hogy minden dal teljesen más volt: prog metal volt persze mindennek az alapja, de kaptunk súlyos powert, AOR-os dallamokat, hard rockot és felemelő lírai pillanatoknak sem volt híján a teljes CD-t kitöltő anyag. És, mivel lehetett tudni, hogy trilógia lesz belőle, kíváncsian várhattuk, hogyan folytatódik tovább a történet és főleg: kik maradnak meg a szereplők közül és lesznek az újabb sztárvendégek.

Mivel becsülettel végigrágtam magam az első részen, valami olyasmi jött le, hogy a sztori egyfajta Alice Csodaországban-jellegű mese, amelyben Genius, a címszereplő (őt alakítja Mark Boals), hús-vér ember létére valahogy bekerül az álmok világba, de ezt az ott lakók nem feltétlenül nézik jó szemmel. Valahogy azonban a helyiek közül sikerül megbarátkoznia Twin Spirit 32-vel ("magyar hangja" Gildenlöw mester) és az ő segítségével - maga 32 is "üldözött" saját hazájában, ha jól értettem - próbál megmenekülni a sok-sok rájuk leselkedő veszély elől. Nyilvánvalóvá válik tehát, hogy ők ketten a második részben is itt vannak és nagy valószínűséggel a trilógia befejező részében sem kell majd hiányolnunk őket. Mindezek alapján akár egy orbitális butaság is lehetne az egész, de szerintem ennyi erővel minden mesét giccsesnek lehet nevezni.

Bizonyára akadnak olyan sznob Pain Of Salvation rajongók, akik kárhoztatják Danielt azért, amiért saját remekbe szabott és komoly gondolatiságot hordozó konceptalbumai után ilyen "kommersz" anyaghoz is a nevét adta, de legegyszerűbb, ha ők ezt egyszerű (de nyilván jól fizető) szórakozásnak, kikapcsolódásnak tekintik Daniel részéről, amely segített neki feltöltődni két POS lemez között. Meghallgatniuk persze nem kell, de mivel Daniel valószínűleg ezt a produkciót is teljességgel komolyan vette és ugyanolyan zseniálisan énekel, mint anyabandájában, talán mégis érdemes. Boals pedig természetesen hozza jellegzetes magasait, amiért simán kijárna neki a "heavy metal Zámbó Jimmy-je" titulus.

Az In Search nagyágyúi pedig megint csak nem akárkik: Russell Allen gyilkos formát mutat ezúttal is - két nótában hallatja hangját (He Will Die, You Won't Escape) és remekül áll neki a negatív szerep! Edu Falaschi, az Angra énekese viszont talán túlságosan is Matos-osan adja elő magát, annyira, amennyire az Angrában sose tette - ha nincs odaírva a neve, esküszöm, arra tippeltem volna, hogy Andre nyomja a Playing In Their Dreams lírai témáit. Jeff Martin (őrá azért nem nagyon számítottam, piros pont Liverani úrnak a felkérésért) olyan dalt kapott, ami a billentyűk nélkül akár Racer X nóta is lehetne, bár igaz, ami igaz, vannak nekik ennél sokkal jobb pillanataik is. Aztán itt van Labyrinth-es Rob Tyrant is (ecco Roberto!), akivel kapcsolatban azt hittem, első találkozásunk a Headrush lemez kapcsán történt, és csak most esik le, hogy dehogyis, itt hallottam őt először - hát igen, nem egy átütő egyéniség, szólódala pedig valószínűleg pont emiatt a lemez leggyengébb pillanata. A My Dear Sont Eric Martin énekli, ő viszont akkora egy király, hogy azt hiszem, punnyadtabbnak mondott szólólemezeibe is bele fogok fülelni - Russell Allen mellett egyértelműen ő a legnagyobb ász a lemezen. Na meg Johnny Gioelli, aki a soron következő két dalban, illetve a lemezzáró, monumentális Far Away From Here-ben ereszti ki rocktorkát - ha a kettes Hardline lemez kapcsán azt hihettük volna, hogy ez a torok megkopott, akkor most gyorsan revideáljuk nézeteinket (már ha ezt nem tettük volna meg korábban a Live At The Gods 2002 kapcsán)! Sajnos egyik dalt sem egyedül énekli Johnny, de mindkét esetben kitüremkedik a többi közül, pedig Boals és Gildenlöw is igyekszik leénekelni - elvégre menekülni akarnak, vagy mi...

A női szakasz kedvelőit ezúttal sem kényeztette el a szerző, a mostani "female act" (sajnos nem szó szerinti értelemben), Liv Kristine angyali hangocskája egyetlen egyszer hallható, egy nem túl különleges, de kellemesen hallgatható tételben - ő legalább pozitív figurát személyesít meg. Mondjuk nehéz is lenne elképzelni vasorrú bábaként...

Amúgy ebben a dalban tűnik fel leginkább a rockoperák azon tulajdonsága, hogy a zene követi a szöveget és nem fordítva, tehát bármennyire is külön szerzeményeknek tűnnek a számok és akármennyire is élvezhetők egyenként is; itt mégiscsak egy szervesen összetartozó egészről van szó, az egyes részeket összekapcsoló köztes narráció (Philip Bynoe, aki amúgy neves basszer - megalszik a szájában a tej én meg elalszom a hangjától, nem lehetett volna egy igazi narrátort???) pedig mindezt csak alátámasztja. Tehát: szövegkönyvvel tessék követni a sztorit, akkor garantáltan megbarátkozunk vele. Persze az igazi élmény a teljes trilógia szövegkönyves végighallgatása lesz majd (2006-ban?), illetve az ezt követő koncert DVD a teljes mű előadásával, az összes szereplő felvonultatásával, amelynek megvalósítását Daniele nyilván megálmodta már (vagy lehet, hogy még maga sem tud róla, hogy így történt? Végülis veszélyes hely az álmok világa). Reméljük, a Frontiers nem lesz ünneprontó, ha tényleg eljön az idő és meg kell finanszírozni a projektet...