Shock!

Bár az ex-(és néha leendőként számon tartott) Dokken gitárzseni és Lynch Mob főnök saját neve alatt futó diszkográfiája terjedelmes, „igazi" szólólemeze (amit ilyen szándékkal és saját dalokkal készített el) ezzel a mostanival együtt mindössze kettő van. Az előző, a „mindössze" tizennyolc évvel ezelőtt megjelent Sacred Groove a Dokken és dallamos hard rock rajongók körében etalon, igazi klasszikus, ami teljesen jogos, hiszen baromi jó dalok vannak rajta, ugyanakkor rendkívül furcsa terméke is a korszaknak. 1993-ban ugye már tombolt a grunge, ezt mégis nagykiadó gondozta, és utólag a vendégénekesek listája is furcsának hat. George akkoriban levitézlettnek számító arcokat kért fel az énektémák tolmácsolására: Mandy Liont a jobb sorsra érdemes World War III-ből, a Nelson fivéreket és bizony, ekkortájt Glenn Hughes is annak számított (ne felejtsük: 1993!).

Mindenesetre Lynch kreativitása szárnyra kapott, és az újraindult Dokken is remek dolgokat hozott össze, hiszen a Dysfunctional az egyik legjobb lemezük, és a Shadowlife miatt sem kellene annyira szégyenkezniük, mint amennyire teszik. Ezután azonban egészen a tavalyelőtti remek Lynch Mob albumig semmi igazán kiemelkedőt nem csinált barátunk. Mert ugyan bármikor jó feldolgozásokat, rock klasszikusokat, klasszikus átiratokat hallani az ő előadásában, azért egy ekkora tehetségnek ennél aktívabban kellene jelen lennie a színtéren. Valószínűleg George is így gondolta, mert a Kill All Control mennyiségileg is (tizenhárom szám), és tartalmilag is sokat próbál adni.

Az első és legfontosabb szempont a változatosság lehetett: négy énekes szerepel a lemezen, mindannyian Los Angeles-i veteránok és régi haverok, stílusilag pedig kimondottan egységes vegyesfelvágottat kapunk, ahol ezt a paradoxont a jól ismert gitársound oldja fel. Érdekes például, hogy 1993-ban, amikor evidens, sőt, kötelező lett volna, Lynch nem próbált meg a korszellemhez igazodni, 2011-ben viszont két, már-már plágiumgyanúsan Alice In Chains-es dalt is összehozott. Ezek közül a Burning Raines Keith St. John által énekelt Voices In My Headben egyenesen Jerry Cantrell is társszerző, de ugyanez az AIC-lüktetés jellemzi a szintén Keith fémjelezte Resurrectet is, bár a dal kicsengése itt pozitívabb. Vannak aztán a Sixx A.M. projektre hajazó, modern rádiórockos dalok is, sziruposan ragadó refrénnel (Fly On The Wall vagy a My Own Enemy), de azért a tradicionális ízeket sem hanyagolja George, hiszen például a bluesosan hömpölygő Rattlesnake akár egy Lynch Mob lemezről is lemaradhatott volna. A nyitó címadó dal pedig sodró lendületével szintén a régi időket idézi, a gyors és harapós Sun meg aztán pláne.

Az énekesek mindent beleadnak, Keith stílusa mellett talán London LeGrand (Brides Of Destruction, Souls Of We) pimasz, kicsit az A7X-es M. Shadowsra emlékeztető (vagy talán pont fordítva?) orgánuma a legjellegzetesebb, de a Bulletboys-os Mark Torien és a számomra ismeretlen Will Martin is remek munkát végeznek. Talán jobb lett volna, ha a Sacred Groove-hoz hasonlóak az arányok az énekes és énekmentes dalok között, de az igazság az, hogy a klasszikusra nemcsak címében utaló Son Of Scary annyira jól sikerült, hogy nem is feltétlenül van szükség másik mellette másik instrumentalizmusra. Az ember általában fenntartással kezeli egy legendás dal folytatásának hírét, de így abszolút van értelme.

Végső soron tehát ez az anyag méltó a dokkenes életműhöz és a a Sacred Groove-hoz egyaránt – ha nem fog akkorát szólni, mint amazok, az csak a megváltozott világ miatt van. George mindenesetre újra magára találni látszik, hiszen az elmúlt évtizedben nemigen volt példa arra, hogy relatíve rövid idő elteltével két ilyen erős lemeze kövesse egymást. Nem tudom, a be-LSD-sedett (Lead Singer Disease) Lynch Mob számára mit hoz a jövő, de úgy tűnik, Maestro Lynch-en semmi nem fog múlni.