A holland God Dethroned nyílegyenesen halad valami féle ciber-extrém/death metal felé, szinte már rájuk sem lehet ismerni, főleg ha az új lemezt berakja az óvatlan hallgató. Ugyanis az olyan szinten üti le a poharat a hangfal tetejéről, hogy először csak lestem én is, mi történt velük, a pohár darabkáit meg sajnálkozva sepertem össze.
Eddig sem a dinamikátlan megszólalás mestereiként tartottuk őket számon, ám ezzel az újfajta hangzással levettek a lábamról (az eddigi legjobbjuk), ráadásul olyan szintű headbangelős intróval indítják a lemezt, aminek hallatán nincs láb, amely ne kezdene topogni rögvest. (Lehet most kicsit zavaros leszek, melyik dal melyik, mivel a nóták 98 darab néhány másodperces részletre szabdalódtak, és így kicsit nehéz követni még sorvezetővel is, hogy épp hol tartunk.)
Persze azért ők sem tagadják meg gyökereiket, a tikatika és a gyors szegelés ugyanúgy megtalálható a dalokban, csak valahogy egyre „slágeresebb" irányba mennek, a második (asszem) nóta refrénrésze konkrétan már az In Flames-Soilwork vonalba illeszthető (bár hasonló téma felbukkan több helyütt is), kár, hogy buta hörgésnél nem futja többre (na majd a következő lemezen, meglássátok!), valahogy ordít a gitárharmónia a dallamos énekért. A göteborgiak már csak ilyenek...
Külön kiemelném az Away From Emptiness című dalt - akusztikus bontogatással kezdődik, utána lírai gitárszóló alatt már van pici torzgitár, és így is marad instrumentálisan, no ez a nóta is ordít a csodálatosan „szárnyaló" énekdallamokért, bár így is alaposan kicsordul érzelmileg a lemezről. Uff. Gyorsan meg is hallgattam egymás után vagy háromszor. Utána kalapálnak megint. Egy igazán komótos (és erősen átlagos) nóta van a lemezen (Typhoid Mary), a többiben jobban ügyelnek a tempóra.
A gitárszólók is is ultragigamega dallamosak (csak, hogy tobzódjunk az unalmas jelzőkben), amire még érdemes figyelni, az a dobos fiatalember (Ariën Van Weesenbeek) játéka, kifejezetten izgalmas, mindamellett groove-os és dinamikus a játéka. Amit én hiányolok úgy általában a nótákból, az igazán fülbemászó refrének sokasága, a zene mai minősége, stílusa ordít az ilyenfajta popularitásért.
Nem kifejezetten a kő death metalosokhoz szól a God Dethroned, nekik már sok lehet a laza rész, meg a jófajta gitárszóló, a modernebb zenék kedvelői meg pont a tikatika és a darálós gitártémák miatt nem zárják a szívükbe teljesen
Amennyire tetszett az előző borító, a mostanit pont annyira utálom, tűfóbiások messzire kerüljék el a borítóképet. Hozzátenném, az előző lemezük nálam valamiért nem működött, ezzel meg valahogy friss erőt öntöttek testem pilledt morzsái közé.
A stílus rajongóinak tipikus „must have" album.
