Shock!

Eddig sem csináltam belőle titkot, hogy szeretem a Grand Magus utóbbi bő tíz évben felvett vonalát. JB-ék a korai éra tisztán doomosabb iránya felől jutottak el egy heavy metalosabb, hősiesebb stílus felé, viszont az annak idején a Spiritual Beggarst is megjárt frontember dallamvilágához zsigerileg vonzódom. Ráadásul a dalszerzési képességük mit sem kopott az évek során, azzal együtt sem, hogy az irány ma már más, mint amit eleinte képviseltek.

Bár a hangulatuk hasonló, mindez egyébként nem jelenti azt, hogy minden Grand Magus-lemez egyforma színvonalú. A Wolf God például most egy korrekt album a triótól, amelyen nincsenek kilengések semmilyen irányban, és kész, se több, se kevesebb. A legkevésbé meggyőző – de azért messze nem gyászos – The Huntnál mindenképpen erősebb az új anyag, de a talán legizmosabb Iron Will szintjét összességében biztosan nem sikerült elérniük. Vagyis leginkább a legutóbbi Sword Songsszal állítható párhuzamba a végeredmény.

A Grand Magus klasszikus doomos, sötéten gördülő hangulatokat manowarosan heroikus metalba ágyazó stílusa tehát változatlan, és most is írtak kiugróan jó dalokat. A védjegyszerű címadót, a himnikus, nagyívűen együtténeklős Brother Of The Stormot vagy az acélos riffeléssel sajátos, nordikus melankóliát párosító Dawn Of Fire-t mindenképpen ide sorolom, és a Spear Thrower priestes tempózása is kellemes a fülnek, ahogy pedig a refrénnél magasra törnek benne, kifejezetten briliáns. Erős lett a lassabban menetelős To Live And Die In Solitude is, a Glory To The Brave pedig – és ez tényleg meglepetésként éri az embert – a csapat korai, tisztán doomosabb érájára utal vissza. A Spear Thrower mellett számomra talán ez az anyag legmeggyőzőbb tétele. Pár tipikusabb, kevésbé jellegzetes szerzemény is akad, de ezeket sem nevezném problémásnak, jól belesimulnak az összképbe. Viszont nem is adok miattuk magasabb pontszámot.

Jól hallgatható lemez tehát a Wolf God, egy megbízható csapat újabb megbízható munkája. Külön kiemelném a szépen telt, lélegző hangzást is.