Shock!

A Grand Magus táborának egy részével ellentétben nekem nem volt különösebb bajom azzal, hogy a Spiritual Beggarsből is ismert JB vezette csapat a doomos vonal felől fokozatosan elkezdett közelíteni a hagyományos heavy metal felé. Az átalakulás szerintem a legutóbbi Triumph And Powerrel lett teljes, a két évvel ezelőtti albummal a zenekar végleg megérkezett egy olyan csapásvonalra, ahol már tényleg bárkinek sokkal inkább a klasszikus Manowar ugrik be róluk, mintsem a Black Sabbath és követői. Mivel JB kiváló dalszerző, és telerakta a 2014-es albumot nagyszerű témákkal, ki tudtam egyezni ezzel, hiszen a mai Manowart már sajnos zeneileg sem lehet igazán komolyan venni, emellett a Grand Magus ráadásul imázsban is mentes az összes ostoba, vérciki sallangtól, ami miatt Joey DeMaióékat az ember nem szívesen vállalja fel.

A Sword Songs nagyjából az előző anyag irányvonalát követi: kicsit talán még gyorsabb, még heavymetalosabb az összkép, viszont a dalokat ezúttal nem érzem annyira egységesen erősnek és kiugrónak, mint a Triumph And Powernél. Tragédiáról ugyanakkor nincs szó: szerintem színvonalát tekintve körülbelül úgy viszonyul ez a lemez az előbbihez, mint a The Hunt a Hammer Of The Northhoz. Vagyis különösebb károsodások nélkül hallgatható, korrekt cucc, de hallottunk már erősebbet is a csapattól.

Ha tehát csak és kizárólag a doom felől szemléled a dolgokat, és netán abban reménykedtél, hogy JB visszakormányozta a szerelvényt az iommista vágányra, csalódni fogsz: akadnak a muzsikában ilyen elemek is, de ma már jobbára csak színesítésként, a riffelés és a hangulat is sokkal inkább idézi a Judas Priestet, a Saxont, az Acceptet vagy a Manowart – dala válogatja, mikor éppen melyiket –, mint a Sabbathot meg a Candlemasst. Sőt, a Freja's Choice kétlábdobokkal is aládúcolt, zúzós-döngölős nyitása még ennél is tovább megy, valószínűleg például erre a dalra gondolhatott JB, amikor az előzetes interjúkban extrémebb, keményebb témákat emlegetett. A jellegzetes hang és dallamvilág azért persze gyorsan egyensúlyba hozza a dolgokat, de kétségtelen, hogy ez itt megint egy új színfolt a Grand Magus muzsikájában.

Szintén ez a fajta súlyosság köszön vissza a Master Of The Land egyes riffjeiben, de azért nagy kilengések így sincsenek, az album gerincét ezúttal is azok a hősies, csatadalosan heavy metalos himnuszok alkotják, amelyek néhol szakasztott olyanok, mintha csak egy ostoba pózoktól mentes, viking Manowar írta volna őket. Mindez amúgy teljesen felvállalt dolog, aligha véletlen kapott helyet például utóbbi dal szövegében az „into glory ride" szókapcsolat, a Forged In Iron – Crowned In Steelben pedig még Fox Skinner négyhúrosa is úgy búg, mintha maga A VILÁG EGYIK LEGJOBB BASSZUSGITÁROSA (...) szólaltatná meg. De nettó heavy metal a Varangian összekapaszkodós kórusa, a Last One To Fall heroikusan pattogós tempója vagy a Frost And Fire zakatolása is. A hangulatosabb, melodikusabb vonalat ezúttal a kimértebb Every Day There's A Battle Fight képviseli – szerintem ez egyben a legerősebb téma is az albumon –, a Born For Battle (Black Dog Of Brocéliande)-nal és a Stormbringer korrekt, de nem túl izgalmas feldolgozásával pedig a '70-es évek súlyos hard rockja felé is adóznak egy-egy főhajtással. Amúgy meg minden a szokásos, a lemez jól szól, JB jól énekel, Ludwig Witt keményen, de ízesen dobol, satöbbi, satöbbi.

Szeretem a Grand Magust, így szívesen hallgatom ezt az albumot is, még ha az előző egyértelműen jobban is tetszett. Ám ahogy mondtam, gond nincs: a kötelező köröket simán befutják most is, innentől pedig alapvetően ízlés kérdése, kinek mi jön be inkább.