Erről a lemezről a doom hazai apostola, Holdampf Gábor írt ismertetőt a Hammer egyik számában és hazudnék, ha ez a tény, ill. az énekes-gitáros Janne "JB" Christoffersson személye (lásd még Spiritual Beggars) keltette volna fel az érdeklődésemet.
Szeretem ugyan Amott mester ős-hard rock muzsikát játszó csapatát, nagyon is, de akkora fan azért nem vagyok, hogy a tagok egyéb tevékenységét is nyomon kövessem. Ami igazán kíváncsivá tett az albummal kapcsolatban, az a korai Yngwie-hangulat és -dallamvilág emlegetése volt a cikkben (sose gondoltam volna, hogy H.G. mester ilyen zenéket is szeret). Ide vele azonnal, mondtam és nemsokára sikerült is rátennem a mancsomat a lemezre.
Az Yngwie-utálóknak persze nem kell sikítva menekülniük, ezen a lemezen nincs virga, csupán ízes metal szólók, súlyos riffek, húzós tempók és, ami igazán fontos: óriási dallamok JB öblös hangján. A malmsteeni dallamvilágot kerestem rögtön, idővel rá is jöttem, mire is utalt az említett ismertető, elmagyarázni azonban igen nehéz. A gitáros nevének emlegetése helyett tehát inkább a svéd metal érzéseket hangsúlyoznám, ami tényleg, helyenként szinte árad a zenéből: ha meghallod, plusz info nélkül egyből rávágod, hogy ez svéd! De mondjuk a Nine c. dal tényleg úgy kezdődik, mintha az I Am A Viking egy különösen elbrutalizált verziója lenne, és itt az énekdallam is kellően nagyívű - aki pl. ezt a dalt meghallgatja a lemezről, rögtön tudni fogja, miről is van szó. Másnak pedig akár egy jóféle Candlemass-énekdallam is eszébe juthat, valóban, Messiah hangjával is el tudnám képzelni ezt a muzsikát.
Akárcsak a Repay In Kind: egyszerűen állat, ahogy JB kiereszti benne a hangját - mintha csak Messiah nyomna egy Yngwie-dallamot. És mivel, hogy klasszikus doom, az ős-Manowar hatása is jócskán benne van a zenében: nem vicc, Grand Magus-ék tényleg integrálták a Blood Of My Enemies riffjét a címadó nótába (illetve annak első részébe, mert a második rész egy instrumentális levezető az album végén). A Black Sabbath nevét pedig már meg sem kell említeni, hiszen a Blood Oath vége felé a kiállás után egyenesen azt hiszed, hogy rögvest belecsapnak a Sweet Leafbe, ott is van a riff a levegőben, de nem! Ehelyett egy be nem azonosítható, de szintén Sabbath-témát sütnek el, hehe. Időnként a klasszikus Danzig is eszembe jutott, de csak azért, mert annak idején John Christ sem idegenkedett az Iommi-riffektől, sőt.
Nagyon-nagyon tetszik a vérbő, természetes hangzás a felengedett lábcinekkel; a faszántosan kevert, de nem hivalkodó pergőkkel/tamokkal; a súlyos gitárhangzással - vélhetőleg élőben rögzítette a trió a dalokat. Emellett pedig JB a legjobb - meggyőződésem, hogy a doom metal csak igazán jó énekessel, emlékezetes dallamokkal az igazi, és a srác tényleg nagyon kitesz magáért: ez ugyanúgy szív-lélek rockzene, mint a Beggars, csak keményebb, feszesebb, kevésbé koszos. És brutálisan jó! Boldogok is lehetnek a Lelki Szegények, hogy ilyen hangot sikerült kifogniuk (aztán, hogy övék-e a mennyek országa, még kiderül, de JB képességein nem fog múlni).
