Shock!

A mai napom a komor muzsikák jegyében telt el, sajnos inkább a rosszabb minőségűekkel, mint az izgalmas hallgatnivalókkal. A Grave szerencsére az utóbbiak táborát erősíti. Báááár... A '91-es lemezükkel debütáló zenekar 2002-ben tért vissza öt év szünet után, aztán most újra támadnak lassan gyilkoló death metaljukkal.

Svédek, ennek ellenére nem a göteborgi, nem is az old-school, hanem inkább a hömpölyögve elemésztő death metalt játsszák. A szólógitáros biztosan sokat hallgatta Kerry Kinget, szereti ő is vinnyogtatni a gitárját, jórészt értelem és cél nélkül, ami néha jól szól, sokszor azonban nem.

A riffekre azokat a remek jelzőket tudnám használni, mint "betonozós", "döngölős", és ezzel mindent elmondtam. Jámbor, alapjáraton működő zenészekből áll a csapat, ritkán ragadtatják el magukat némi blastbeatre, de még akkor is az az érzése az embernek, hogy tulajdonképpen lassú zenét hall. Pedig akkor azért nem. Néha belendülnek egy-egy vehemensebb középtempóba, az jól is esik füleimnek, ám nem mondom, hogy hű, de felrázott ez a zene. A hangzás súlyosan komor, az Abyssben Peter barátunk ismét remekelt.

A normál cd-n kilenc dal hallható 38 percben, a limitált példányszámú verzión pedig lesz még egy feldolgozás (Saint Vitus: Burial At Sea) és egy régi dal újra felvett változata (Autopsied), amit még 1989-ben rögzítettek promózás céljából. Ja, és új dobosuk is van, mármint ezen a lemezen már ő dobol, Pelle Ekegrennek hívják a fiatalembert, ami a mi füleinknek mókás kissé, amúgy biztosan hozza az alapokat, meg a gyorsabb részeket is, ha kell.

Sajnos a Grave is a közepes csapatok hatalmas tömegében kénytelen létezni, saját maguk állították fel korlátaikat, nyilván jól érzik magukat a klisés témák között, de ettől még az átlaghallgató el-elbóbiskol a lemezt hallgatván. Az a fajta zene, ami koncerten valószínűleg jobban működik, mint otthon közepes hangerőn.

Közepesnél épphogy picit jobb. De csak mert jószívű vagyok és túl sok idegölő zenét voltam kénytelen ma végighallgatni.