A Los Angeles-i Gypsyhawk második albuma ugyan tavalyi (mi is tudjuk, hogy akad még bőven restanciánk 2012-ből...), de mindenképpen hiba lenne róla nem megemlékezni, a négytagú formáció ugyanis sokkal tapasztaltabb bandákra rácáfoló érettséggel és színvonalon zenél. Már ránézésre is be lehet lőni, nagyjából miben utaznak: Eric Harris énekes/basszeréhez hasonló, végtelenül anakronisztikus bajuszt kizárólag az növeszt, akinek mindene a '70-es évek, és legszívesebben ma is kizárólag az akkori hard rock remekműveket pörgeti otthon, természetesen szigorúan bakeliten. Vagyis újat a Gypsyhawk sem csinál, a Revelry & Resilience album azonban egy bődületes hard rock gyöngyszem. Olyannyira jó, hogy csak nagyon kevés választotta el a tavalyi Top 20-amtól, és nem vagyok benne biztos, hogy utólag nem bánom meg, amiért mégsem furakodott be az első húsz helyezett közé.
A manapság oly divatos retro-hard rockerek többségénél elsődlegesen a Led Zeppelin, a Black Sabbath vagy esetleg a Deep Purple számít a legmeghatározóbb hatásnak, ami teljesen érthető is. Az ilyen kiszámíthatóbb bandákhoz képest a Gypsyhawk mindenképpen senkiföldjén alkot, náluk ugyanis a Thin Lizzy jelenti a fő csapásvonalat. A banda konkrétan totálisan olyan, mint egy állati erőteljes, mai hangzással megdörrenő Thin Lizzy: a riffek, a ritmusok, a védjegyszerű ikertémák egyaránt összekeverhetetlenek, de még Eric énekdallamai hallatán is minduntalan Phil Lynott képe rémlik fel a hallgató szemei előtt. És ami a fő, a zenekar dalai méltók is a Thin Lizzy örökségéhez. Igazság szerint annyira jól zenélnek, hogy szerintem akkor sem fanyaloghatna senki, ha a Revelry & Resilience-et a mai Lizzy – azaz most már Black Star Riders – jelentette volna meg az olyannyira visszafojtott lélegzettel várt visszatérő albumként. És ez bizony nagy szó...
A lemez egyből olyan lendülettel indul az Overloaded dallal, hogy annak hallatán nincs a földön Thin Lizzy fanatikus, aki ne kapná fel egyből a fejét. A lazán húzós tempókra érkező, kakaóval teli riffek és gitárharmóniák a legszebb régi emlékeket idézik, és az is nagyon meggyőző, ahogy Harris halál természetesen hozza a dallamos, de közben lazán dumálós-sztorizós Lynott-féle énekstílust. Hangja kicsit reszelősebb, mint Philé volt, de tökéletesen passzol ehhez a zenéhez, ráadásul a csapat többi tagja is pofátlanul jól zenél. Andrew Packer és Erik Kluiber gitárduóját muszáj külön is méltatnom, a gyilkos riffek mellett ugyanis olyan megadallamos, fütyülhető old school szólópárbajokkal dobják fel a zenét, amilyenekre még ezen a retrós vonalon is kevés példát találunk. A másodikként érkező The Fields tökéletesen összefoglalja a banda lényegét, és az is könnyen megérthető belőle, mitől ennyire működőképes a Gypsyhawk. Felépítését tekintve is tökéletes téma ez hatalmas, fülbemászó dallamokkal és olyan ritmusokkal, amik egyből beültetik a lábadba a bugit, amikor pedig Packer és Kluiber belefekszenek a váltott szólóbetétbe, az ember tényleg minden gondjáról megfeledkezik.
A zenében egyébként nem kizárólag a Thin Lizzy hatása domináns, témák vagy érzés szintjén egy sor másik klasszikus hard rock nagyság is bevillan (az említett The Fieldsben például a KISS Detroit Rock Cityje is elég egyértelműen ott figyel), de a Gypsyhawknak még a kitapintható gyökerek ellenére is sikerült saját arcot adni a régi formuláknak, és meg is lehet ismerni őket. A pattogós Hedgeking, a mézédes, együtténeklős Frostwyrm, a bődületes ősmetal-riffekre épülő Night Songs From The Desert vagy a szintén refrénben erős The Red Wedding tökéletes stílusgyakorlatok. Annyira, hogy a záró Rick Derringer szerzemény, a Johnny Winter és Suzi Quatro által is játszott Rock And Roll Hoochie Koo még kicsit erőtlennek is tűnik utánuk...
A Thin Lizzy alaposan megkönnyítette a saját dolgát a névváltoztatással, de őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy a most készülő Black Star Riders album jobban sikerül majd a Revelry & Resilience-nél. Ahogy említettem, a lemez hangzása is döbbenetesen jó, így tényleg minden adott ahhoz, hogy új kedvencet avass, amennyiben fogékony vagy az efféle klasszikus hard rock muzsikára. Élőben pedig valami egészen megalázóan jók lehetnek.
Hozzászólások
De bizonyám! Nálam is ott volt a majdnem legjobb 20-ban, tűkön ülve vártam is már Droideczki kolléga kritikáját.