Shock!

Nehéz helyzetbe kerültem a brit Haken legfrissebb anyagával kapcsolatban, ugyanis ezidáig nagyon erős barátság alakult ki közöttünk, s ennek fényében lelkesen várakoztam is a Vector megjelenésére. Aztán előzetes bizalmam sajnos egyre inkább átfordult valamiféle csalódottságba. De még mielőtt elkezdenék feleslegesen okoskodni kedvenceimet illetően, leszögezném: e kritikus szavak szigorúan a csapat eddigi életművének ismerete és szeretete miatt buknak ki belőlem.

Ross Jenningsék ugye túl vannak már két erős bemutatkozáson (Aquarius, Visions), egy csont nélküli, tíz-per-tízes nagylemezen (The Mountain), illetve egy szintén óriási, retro/futurisztikus anyagon (Affinity), amelyek után a nyálcsorgató progmetal-rajongó jogosan helyezkedik el a hangszórók elé, amikor a zenekar friss dalokkal jelentkezik. Az előzményeknél persze még muszáj volt hatásokról beszélni egy ilyen fiatal bandát illetően, hiszen amellett, hogy Jennings kiköpött Jon Anderson-hangszínt kapott ajándékba az égiektől, még az egyértelmű Yes- Genesis- és Queen-áthallásokat sem tagadhatták le. Ezek mellett aztán fokozatosan kialakult egy sajátos stílus is. Gondolhatnánk, hogy utóbbi a két utolsó anyagon végérvényesen le is tisztult, azonban a Vectoron úgy érzem, hogy felütötte a fejét egy újabb – már korábban is néha-néha felbukkanó – hatás is, ami most mintha kicsit a fejükre is nőtt volna. Ez pedig nem más, mint az erősen érvényesülő, Dream Theater-jellegű zenei mondanivaló.

Mindez persze még nem is lenne akkora baj, hiszen ki nem örül annak, ha valaki a New York-iak eszközeivel komponál muzsikát, legalább ugyanakkora zenei felkészültséggel és lelkesedéssel? Na de mi van akkor, ha ez a becsületes iparosmunka még a nyolcadik hallgatás után sem marad meg emlékként a vájtfülű hallgatóban, és helyette inkább csak egy legyintéssel elintézett gesztus az egyetlen reakció? Hiába vannak itt elképesztő ritmikai csavarintások, végletekig kidolgozott, komplex témák és elnyújtott dalok, ha az ember nem tud beléjük kapaszkodni. És ami még rosszabb: az összhatás sem nyújt olyan katarzishoz fogható élményt, hogy a hallgató újra és újra végig pörgesse ezeket a friss szerzeményeket. Azért ez eddig nagyon nem volt jellemző erre a zenekarra, s ha már szóba került a mostanában agyonköpködött Dream Theater és vele együtt a The Astonishing: a mesterek rétestésztára nyújtott legutóbbi albumán körülbelül ezerszer több ötlet, emlékezetes melódia és visszatérő dallam volt hallható, mint például itt – függetlenül attól, hogy milyen zenei környezetbe helyezték őket.

S bár Richard Henshallék sokkal súlyosabban tálalják az új dalokat, mint a tengerentúli tesók mostanában, ezúttal e durvulat sem menti meg őket a Haken mércéjével is csak az átlagosnál egy hajszálnyival erősebbnek tűnő végeredménytől. A tizenkét és fél perces, ízlésesen kidolgozott Veil például sokadszorra is emlékek nélkül megy el mellettem, pedig itt aztán mindent felvonultatnak az eszköztárukból – valamiért mégsem működik. Akkor már inkább a parádésan hangszerelt, a lemez legjobban elcsípett hét és fél percét birtokló Puzzle Box, illetve a záró, meglepően leprousos érzésvilágú A Cell Divides a nyerő, de a Ron dallamérzékét kitűnően bemutató The Good Doctor is még a szerethető kategóriába tartozik. Ezek egyes részletei bele is ragadnak a fülbe. Azonban a szintén Dreamre hajazó, instru Nil By Mouth is inkább csak az „elmegy ez még szódával" jellegű villantás fogalomkörébe sorolható – az ő szintjükön persze –, és a kissé sótlan Host is tökéletesen beleillik a tölteléknóta szerepbe. Ami megint csak arra késztet, hogy ne fussak neki újra és újra az anyagnak.

Lehet, hogy velem van a baj, de a Vectort én most némileg elkapkodottnak érzem, talán jót tett volna a daloknak és a témáknak, ha egy picit még érlelik, formálják, nyesegetik őket, és Jenningset is engedik jobban érvényesülni. Félreértés azért ne essék, mert az eddig megszokott minőség természetesen most is jelen van, csupán a már jól ismert albumokhoz és önmagukhoz képest izgalommentesebb a műsor. A szintén idén kiadott, The Mountainre és Affinityre kihegyezett L-1VE című élő anyagról azért ezt nem lehetett elmondani.

A Haken február 28-án Budapesten, az A38 Hajón koncertezik. Részletek itt.