Shock!

Wice kapitulált, a hagyatékából maradt rám a HALO is, értékeljem valahogy, ha már ő nem tudott vele mit kezdeni, pedig annak idején egy tucat HALO lemezt találtam a wincseszterén, gondoltam biztos ért hozzá, ha ilyen lelkesen letöltögette őket. Pár hónap tologatás után sajnálkozva hozta vissza, írjak róla amit akarok. Ennyire rossz lenne a lemez? Lássuk.

Azt sejteni lehet, hogy a HALO, mint olyan, nem éppen metalközeli zenét alkot, inkább afféle indusztriális, gerjedős, depresszióba kergető akármit, amiben nem hiszem, hogy minden hangnak pontosan előre meg lenne határozva a helye. Jelen korongot élőben rögzítették, felteszem egy stúdióban, és nem egy mezőn, továbbá azt is el tudom képzelni, hogy úgy zajlott az egész, hogy HALO-ék bevonultak a helyi stúdióba, magukkal vittek némi bódítószert, elő a hangszereket és improvizáltak egy nagyot, amiből kialakult 7 darab dalocska, melyeket daloknak végképp nem lehet nevezni. Masszív hömpölygés, tökig betorzított gitárokkal, érthetetlen üvöltéssel, effektekkel, meg minden olyasmivel, amitől úgy érzed magad, mintha egy szürreális - kizárólag sötétkék és szürke színeket használó - világba csöppentél volna, természetesen a világ totális megsemmisülése után úgy kétszáz évvel.

Az sem furcsa HALO-éknál, hogy 10 másorperc/1 hang arányban fejezzék ki önnön nyomorukat (és ez még a jobbik eset), s midőn lassan elszenderülni készül a bátor hallgató, hirtelen egy szívinfarktusba kergető hangorkánnal lepjék meg. Minimalista, magukat roppant művészinek tartó zenekar, akiket bizonyos szűk és rendkívül sznob, elitista körökben biztos az egekig magasztalnak, zeneileg egyébként nulla, amit művelnek. Hozzáteszem ez nem is erről szól persze. Zajbarátok ne figyeljetek rám, vegyétek meg a név miatt is, zenehallgatók meg meneküljetek messzire!
(Wice, ezért még számolok veled!!)