Shock!

Bő három esztendőt kellett várni, hogy Jamey Jasta és rosszarcú zenéje visszatérjen a való világba. A köztes időszakban a vadmalac mester a Kingdom Of Sorrow-t és saját szólóalbumát részesítette előnyben. Jól tette, mindkét project kiváló minőség, a Jasta album pedig egyenesen ajándék volt a szájkarate-mester rajongóinak.

A Hatebreedben éppen az a pozitív, amely más zenekarokat zuhanópályára állít: nem változnak. A HC persze alapból nem a merengős kísérletezésekről híres, de Jastának sikerült hitelesen megőrizni a tufadühöt, amelyet a kezdetek óta cipel magával albumról albumra. S ez már önmagában is nagy teljesítmény, pláne ha megfejeljük a minőséggel. A helyzet szerencsére az új nótákkal sem változott. Tizenkét miniorkán harmincnyolc percbe beturmixolva, brutális keménységgel. Már a nyitónak megtett Put It To The Torch eloszlat minden kételyt (ha esetleg felmerült volna valakiben). Pusztító erővel közli a kedves hallgatóval, ne is számítson kímélő üzemmódra, ez itt száz százalékos zsír, nem valami trendi, gagyi, olajozott botox-muzsika. A dalok a megszokott hosszúságúak, a címadó a maga három perc negyvenével már-már elnyújtott balladának tűnik. Nincs tökölés, nincs félrekacsingatás, nincs kompromisszum. A jól bejáratott zenei energialöketet halljuk, felturbózva Jasta soha nem múló dühével. (Kevés ember tud ilyen szépen üvöltözni a világgal.) Nincs is nagy meglepi az albumon, a paneleket tökéletesen sikerült egymásba illeszteni, a gitárok fűrészelnek, ahogyan kell, Matt Byrne pedig úgy ágyaz meg dobpüfölésével kollégáinak, hogy azt külön illik megköszönni.

A The Divinity Of Purpose a 2009-es self-titled album folytatásának is tekinthető, ohne dallamosság. Az akkori óvatos határtágítás itt is tetten érhető: a klasszikus HC agresszióba sikerült becsempészni némi színes anyagot, gondolok például a Dead Man Breathingre, amelyet éppen a visszavett tempó és a tömény groove-reszelés tesz az egyik legkiemelkedőbb tétellé. A retorikai belezés is a kitaposott ösvényen halad. Jasta eszelős energiával zúdítja ránk minden dühét, ráadásul nem csak torkában, de szövegeiben is sikerült megőrizni hitelességét. Szépirodalmi beállítottságúaknak: neki legalább elhiszem, hogy mondani is akar valamit a fuckolással, ellentétben napjaink blöffbandáinak kilencven százalékával. Ritka manapság, amikor valaki meg tudja indokolni agresszióját, és nem csak ál-önmegvalósító kamura rendezkedik be.

Amikor Jasta a megjelenés előtti promódumáiban az „itt nem lesznek dallamok vagy bármi hasonló" mondatokkal jött, nem járt messze az igazságtól, de tegyük hozzá: a Hatebreed minden dühével együtt mára a HC színtér egyik populárisabb, könnyen emészthető szereplőjévé vált, s éppen az első blikkre egyhangú, biztonsági játéknak tűnő receptkövetés teszi a műfaj óriásává és megkerülhetetlen főszereplőjévé. Nincs mit ragozni a The Divinity Of Purpose kapcsán. Mesterzenészek újra az arcunkba csaptak egy brutalitásában is zabálnivaló albumot. Ha irgumburgumban állunk a világgal, ez a kötelező zene. Jasta szerencsére nem változott, továbbra is ő a minőségi fuck off királya.

Addig pedig jó nekünk.