Bármennyire is hobbi legtöbbünk számára a Shock!, és ezen jellege miatt bármennyire nem jut idő sok fontos dologra, bizonyos előadók alulreprezentáltságára egyszerűen nincs mentség. A Heartéra még az sem lehet válasz, hogy magazinunk felfutása előtt voltak igazán aktívak, ugyanis ez egyszerűen nem igaz: szenzációsan jó, Alive In Seattle című DVD-jük 2003-as, azóta pedig – a cikk tárgyával együtt – három stúdiólemezt is kiadtak. Én kérek tehát elnézést – pláne, hogy a Fanatic annyira erős, hogy mindenki nyugodtan odaképzelheti a tavalyi Top 20-amba. És aki lemaradt, annak szintén ajánlatos visszamenőleg is beletennie a sajátjába.
Az egy dolog, hogy a Wilson nővérek, Ann és Nancy érett korukhoz képest baromi jól néznek ki (mielőtt bárki felvonná a szemöldökét, nézzen szét az utcán és keressen hatvanas hölgyeket), de a többet éneklő Ann hangja is csak minimálisat kopott fénykora óta. Ehhez a természetesen koszos hangzású anyaghoz illik is, hogy nem is igazán ereszti úgy ki, mint régen, ellenben egy-egy kellemes rekesztés bele-belefér időnként. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem használja a torkát, csak nem vállalja túl magát. A koszosság pedig elsősorban úgy értendő, hogy a hangzás és a hangszerelés egyaránt a '70-es éveket, egész konkrétan a Led Zeppelint idézi (meg nyilván egy csomó, általam nem ismert, de folkkal flörtölő régi bandát): kellően súlyos, de úgy tud modern lenni, hogy közben minden klasszikus értéket megőriz – digitális kütyüket ezek a dalok nem láttak a stúdiómunka során, az tuti.
Persze a korábbi feldolgozások ismeretében nem újkeletű a lányok Zep-mániája: nagyon ráéreztek erre a zenei világra, és ha hozzávesszük, hogy maga Robert Plant is meghatódott a Stairway előadásától, kijelenthető, hogy másnak nem is szabadna Zep covereket csinálnia. A Heart mai zepizmusa semmiképpen sem hasonlítható össze a '80-as és '90-es évek fordulójának hullámával: azok a bandák is jók voltak, de szimplán Zep rajongók, és saját zenéjük ezért hasonlított rájuk. Wilsonék viszont kortársak, tehát a párhuzam inkább az azonos gyökereknek és zenei hatásoknak köszönhető.
Ennek megfelelően a Fanatic változatos, izgalmas, ösztönös (country, blues, hard rock időnként külön-külön, de legfőképpen együtt), és ennek megfelelően sose lehet megunni. Nálam is az év elejének egyik legtöbbet hallgatott anyaga, ami láncreakciószerűen hozza maga után az életmű további feltérképezését-újrafelfedezését, de még így is az egyik legkiemelkedőbb alkotásuknak érzem. Hogy miért, arra nincs magyarázat, legfeljebb közhelyekkel adható válasz: a Fanatic dalai – legyen az bár épp egy súlyosabb (címadó, Dear Old America, Beautiful Broken), egy lírai (Pennsylvania) vagy akár egy epikus (Cowboy Road) – elvarázsolnak és rabul ejtenek. A Zingara után még hiányérzete is támad az embernek, hogy vége, pedig azt a feelinget tényleg nem lehet hová fokozni, egyszerűen óriási. Ritka tehát az ilyen találó című lemez, és a fentieknek megfelelően meg is érdemli a maximális pontszámot, amivel remélhetőleg kiköszörültük a zenekar eddigi ignorálásának csorbáját.
Hozzászólások