Shock!

A Helloweennek lemezfronton volt egy kevésbé erős szakasza a 2000-es évek elején-közepén, de a Gambling With The Devillel ismét megindultak felfelé, hogy aztán a 7 Sinnersszel leszállítsák a 21. század számomra legjobbját tőlük. Az előző Straight Out Of Hell ahhoz a karcos, Michael Weikathék mércéjével nézve kifejezetten súlyos albumhoz képest kicsit visszavett a keménységből, de a színvonalból szerencsére nem, így újfent remekül megvoltam vele. Utóbbiakhoz képest a My God-Given Rightnál ismét némi megtorpanást érzékelek, bár nehéz pontosan megfogalmaznom, miben is áll mindez. Egy biztos: nagy baj ezzel az albummal sincs, vérbeli Helloween-műről beszélünk. De nem érzem úgy, hogy különösebben megerőltették volna magukat vele, így kissé alapjáratosabb a lemez az előzőeknél.

Ennyi év után mindenki tudja, mit várhat egy Helloween-albumtól. Igen, tudom, ebbe az is beletartozik, hogy akadnak, akik még mindig Michael Kiskét, Kai Hansent és a Keeper Of The Seven Keys albumok hangulatának felelevenítését remélik, de ez nyilván abszurd, hiszen Andi Deris immáron pontosan háromszor annyi időt töltött a fronton, mint elődje. A vele felálló Helloweennek is viszonylag gyorsan kialakultak annak idején a jellegzetes stílusjegyei, és ugyan az arányok albumról albumra változnak – többek között ezért is tudott annyira kiugró lenni számomra például a 7 Sinners –, igazán lényeges kanyarok az utóbbi években nem nagyon akadtak náluk. Ez egy ilyen korú zenekarnál egyébként így normális: ötvenes arcokról beszélünk fix táborral, roppant impozáns múlttal és máig kitartó hatással a színtérre, szóval nincs miért ugrálniuk ide-oda. Ennek megfelelelően a My God-Given Right is száz százalékos Helloween-muzsikát rejt, és szinte kizártnak tartom, hogy bárki, aki fanatikusan követi a zenekart, csalódjon benne. Aki viszont „csak" szereti őket, mint például én, annak nem feltétlenül nyújt majd annyit, mint mondjuk az előző kettő.

Túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy bajom van az albummal, mert nincs, tényleg felvonul itt minden, amit az évtizedek során megszerettünk a Helloweenben: akadnak tipikus speedelős vagy speedelősebb témák, de a Deris-érára olyannyira jellemző melodikusabb, hard rockosabb oldal sem hiányzik, és persze az epikus vonalnak is újfent áldoztak. Viszont egyrészt túl hosszúnak érzem az anyagot (a normál kiadás játékideje 61 perc), másrészt ehhez képest akadnak rajta töltelékek is. Nem nevezném rossznak ezeket sem, de mindegyik olyan, hogy némi további gyúrással simán ki lehetett volna hozni belőlük ennél többet is. Vagyis lehet, hogy ezúttal kicsit jobban elsiették ezt a lemezt, mint kellett volna.

Mint többször is mondtam, ennek ellenére a My God-Given Right simán hallgatható, és ha a banda rajongója vagy, nem fogsz csalódni benne, pláne, hogy az első öt-hat dal kifejezetten izmosan kezdi az anyagot, így az ember eleve kedvezőbb benyomásokkal fogadja a középtájt és a lemez második felében megbúvó közepesebb szerzeményeket. A thrashes témával nyitó, pofás szólóval ellátott, gyors Heroes helyből rokonszenves indítás (a demagóg szöveg ellenére is), a védjegyszerű speedeléssel és még védjegyszerűbb, együtténeklős refrénnel operáló Battle's Won meg a szintén tipikus címadó úgyszintén erős, a maidenes hangulatú, lassú kezdésből kibontakozó Stay Crazy és a hard rockosabb vonalra gyúró, bombakórusú Lost In America pedig ezúttal egyenesen a csúcspontot jelentik számomra. A Russian Roulé az első darab, ahol azt érzem, hogy ezen még dolgozni kellett volna, pedig az acceptes-priestes, szögletes germán riff itt is nagyot üt. De valami mégis hiányzik a számból ahhoz, hogy teljesen kerek legyen.

És ez sajnos a folytatásra is jellemző, legyen szó akár a modernebb témákkal, hangzásokkal is dolgozó The Swing Of A Fallen Worldről, a lassú, fátyolos dallamvilágú Like Everybody Else-ről, akár az olyan tőrőlmetszett Weiki-nótákról, mint a Creatures In Heaven vagy a Claws. A Deris által jegyzett If God Loves Rock'N'Roll sem éppen a Helloween-életmű csúcspontja, hogy finoman fogalmazzak, ezt például lazán száműzni kellett volna az egyik deluxe verzió végére, de akkor sem történt volna semmi, ha örökre meghagyják porosodni Andi tenerifei stúdiókomplexumának valamelyik vincseszterén. Viszont az album végére feltett, zúzósabb, szaggatottabb riffekkel, számtalan hangulattal, érdekes megoldásokkal telepakolt nagyeposzt, a You, Still Of Wart megint nagyon odarakták, ez igazi csúcspont, de hát az efféle dalokat mindig is roppantul érezte a Helloween.

Nincs tehát tragédia, a My God-Given Right minden kötelező panelt hoz, ami jellemző a zenekarra, vagyis megbízhatóan mondták fel a leckét. De ennél egy szemernyivel sem tettek többet, úgyhogy ez nálam most ennyi. (És ugyan manapság ez már szinte lényegtelen, de baromira szeretnék végre látni tőlük egy olyan borítót is, ami nem olyan ocsmány kivitelezésű, low-budget gagyiság, mint ez is itt megint.)