Itt van tehát Vinnie Paul búcsúlemeze, amelyről már sejtjük, hogy ezzel együtt sem jelenti a Hellyeah fináléját. Érzékelhető ebben a témában némi morgás itt-ott, de teljesen indokolatlannak érzem a dolgot: ez a banda soha nem számított Vinnie one-man show-jának, az elejétől fogva csapatmunkában dolgoztak, simán indokolható a folytatás. Pláne, hogy a Hellyeah mára ismert márkanév, és ha nem is számítanak sztároknak, klubszinten azért szépen és megbízhatóan elketyeg a történet. Szóval ha mennek tovább Roy Mayorgával lemezfronton is, sok sikert nekik hozzá, legitim a sztori, és semmi ízléstelen nincs benne, hiába hörgi megint ezt a képesek-gázsit-elfogadni-a-fellépésekért-a-pénzéhes-rohadékok retardfrakció.
Egy ikonikus muzsikus utolsó stúdiófelvételéről beszélünk a Welcome Home esetében, de az átfutási idő nem bizonyult éppen rövidnek a haláleset és a megjelenés között. Ez amúgy szintén a csapat narratíváját erősíti: nem kapkodtak, nem akartak ráülni a tragédia által vert óhatatlan médiahullámokra, így még csak a gyanú árnyéka sem vetülhet rájuk, miszerint kihasználták volna a helyzetet. A dolog ugyanakkor a másik oldalról azt is jelenti: eltelt már annyi idő Vinnie halála óta, hogy az ember képes kicsit objektívebben, nem olyan szentimentálisan tekinteni a végeredményre. Ezt is figyelembe véve mondom: a zenekar erősebb lemezeinek egyikével állunk szemben.
A Hellyeah gyilkos koncertbanda, és az elejétől fogva akadtak nagy pillanataik – You Wouldn't Know, Stampede, Drink Drank Drunk, Moth –, de csodaszámba azért sosem mentek az albumaik. A Welcome Home sem megkerülhetetlen, viszont több a markáns pillanat és kevesebb a töltelék ebben az eresztésben, mint a korábbi anyagaik többségén. Ebben persze az is közrejátszhat, hogy kimondottan rövid, mindössze 36 perces a cucc, amit személy szerint egyáltalán nem bánok, a zenét úgysem kilóra mérik. Tetszik az is, hogy nem vették gyászlemezesre a figurát. Természetesen akadnak Vinnie-re utaló szövegi fordulatok, áthallások, de ezen a téren sem csúsztak át a határon, a történtektől függetlenül is értelmezhető, élvezhető az album. Örömteli, hogy a maga módján még a dobhangzás-gyilkos Kevin Churko is megadta a végtisztességet Vinnie-nek, és talán ezen a Hellyeah-anyagon szólnak mind közül a legautentikusabban a dobok (különös tekintettel a lábdobokra).
A Hellyeah stílusában sok minden megfér egymás mellett, így most is éppúgy akadnak groove-os, durván riffelő darabok, mint rockosabb dinamikájú szerzemények, illetve melodikus tételek. Kimondottan meggyőzően startol az anyag a groove/thrash 333, a panterás zúzdával poszt-grunge-os, nu metalos hangulatokat összeeresztő Oh My God és a király dallamokkal operáló címadó hármasával, ezek egyaránt elsőre hatnak. Az I'm The One már nem adja magát ilyen gyorsan, de hosszabb távon ez is működik, kicsit olyan benyomást kelt, mintha valami '80-as évek elejéről származó new wave-cuccot írtak volna át benne 21. századi metalba. Érdekes a Perfect is, amely a maga nemében épp annyira power/pop, mint groove metal – viszont így is megragad a fejben. A legnagyobb királyság azonban a Pantera és az Alice In Chains metszéspontján elhelyezkedő At Wick's End, amely simán ott van a Hellyeah eddigi legerősebb, fentebb említett nótái között. Az efféle pillanataik miatt támadt bennem mindig hiányérzet a lélektelenebb, tipikusabb szaggatásaik hallatán, ugyanis teljesen egyértelmű, hogy a csapatnak azok a nóták állnak a legjobban, amelyekben a durvulás közepette is kellő teret biztosítanak Chad Graynek a kibontakozáshoz, az igazi dallamokhoz. A lírai, nyilván Vinnie-ről szóló Skyy And Waterben is valami csudajól szól a hangja, és el is viszi a hátán az önmagában amúgy nem túl izgalmas dalt. Mert egyébként a Welcome Home sem száz százalékos: a Black Flag Army, a Bury You és a Boy sajnos tipikus Hellyeah-féle zúzós, de megjegyezhetetlen töltelékek. Nálam legalábbis sosem működtek az efféle dalaik.
Nem hibátlan, de korrekt lemez a Welcome Home, ami jó róla, az tényleg jó. Kíváncsi vagyok, merre visz tovább innen a zenekar útja.
Hozzászólások
Mindegy, a Pantera alapművei bármikor újra elővehetőek. Nyugodjanak békében a tesók!
Ne nézz más oldalt (vagyis nézz nyugodtan, csak ne helyettünk :D ), semmi gond a normális észrevételekkel . De ezerszer elmondtuk, hogy nem sietünk semmivel, és a leginkább kiemelt (itt most = legnagyobb érdeklődésre számot tartó) lemezeket leszámítva egyáltalán nem prioritás, hogy a megjelenés másnapján cikk legyen mindenről. Cult Of Luna, LOA, Lacuna, Jinjer, Nile, The Dark Element, Phil Campbell, Halford biztosan lesz a fontos cuccok közül a következő napokban-hetekben. Akit tényleg érdekel, el fogja olvasni a cikkeket a megjelenés után x héttel is, és lehet, hogy kiérleltebb véleménnyel szól majd hozzá, mintha azonnal megjelenne a cikk.
Tudom, nézzek más oldalt, ha nem tetszik, de akkor sem értem, miért mennek el mellettetek olyan albumok, amelyekről még a legutolsó metal hobbiblog is ír.