Shock!

Én nem tudom, hogy a maradandó meghülyülés jele, hogy mostanában sorra olyan zenék iránt kezdek tartós rajongást érezni, mint a Placebo, The Used, a Thirty Seconds To Mars vagy a Lostprophets, vagy csak a HIM kezd felnőttebb zenét játszani – a saját keretein belül természetesen – és nem kizárólag a 16 éves kiscsajok kegyeit szeretnék elnyerni, hanem a harmincon túli háziasszonyokét is (hjaj), de az új HIM lemez bizonyos részleteiben szimpatikus.

Nem, nincs tele sírós-picsogós dalokkal, ám Ville Vallo azért még tud úgy búgni, mint a komplett belvárosi galambtenyészet párzás idején. Tény, hogy az első In Venere Veritas (figyelitek, a művelt latinos Vallo hogy átformálta a klasszikust a saját világukra?) cíművel már ellőtték a puskaporuk nagy részét, mert a 13 dal között nem kevés a futottak még-kategóriájú szerzemény. Természetesen még a lemez fele előtt megkapjuk az első semmitmondó lírait (Disarm Me (With Your Loneliness)), az ilyen szövegeken úgyis csak röhögni tudok, a végén a rekesztett üvöltés meg valahogy nem az igaz.

A rockosabb (gótosabb) dalokban meglehetősen halványan karcol a gitár, na igen, Matt Squire volt a producer, akinek a nevéhez főleg powerpop zenekarok fűződnek, illetve olyanok, amiket én csak buzizenének (nem pejoratív értelemben) hívok.

Extrán kiugró dal sajnos nincs a lemezen, olyan kis langyos, kellemes, de kedvelhető háttércsörömpölés, úgy is mondhatjuk, hogy „jól megcsinált" zene, amiben sok kraft és tűz már nincs, ennek ellenére a kilences sorszámot viselő pörgősebb Ode To Solitude vagy a tizenkettes Like St. Valentine (mi más) totálisan fel fog ébreszteni még téged is. A szintik miatt totálisan korai nyolcvanas évek hangulatát árasztó záró The Foreboding Sense Of Impending Happiness is kedvenc lett, pedig ez aztán masszívan popzene, még csak mutatóban sincs benne semmi rock. Fene tudja, de talán ez az irány nem is lenne rossz a HIM számára.

Nem lehet minden „tízpontosévalbuma", és persze figyelembe kell venni, hogy ez bizony rádióbarát, háztartásbarát, popzenebarát, slágerlistabarát (talán), de mivel hibádzanak az igazán kiugró dalok, nem tudom 6 pontnál többre értékelni. És, hogy a legidiótább közhellyel zárjam: nem lesz világmegváltó lemez ebből sem, és a HIM rajongók szomorúan tudomásul fogják venni előbb-utóbb, hogy a fent említett melegzenék pedig sokkal-sokkal izgalmasabbak, még a legrosszabb korszakaikban is. És még a borító is kurva ronda.