Shock!

Ha hányattatott sorsú, ám kétségkívül klasszikus lemezanyagot kellene említeni a hazai rockzene történetében, a Kopaszkutya filmzenéje biztosan elsőként jutna eszembe. A története ismert (és itt bővebben is elolvasható): a mindenkori hatalommal szembeni örök szélmalomharc részeként, a kor következetlen visszásságainak jó példájaként Szomjas György filmje a Filmgyárnál akkor valahogy átment a hatalom szűrőjén, a hanganyag kiadása azonban már megakadt a Hanglemezgyár torkán. A mozikban tömegek nézték meg, a dalok azonban még több mint tíz évig csupán koncerteken meg azokról készült kalózfelvételeken voltak hallhatók, egészen 1993-ig, amikor is a rendszerváltást követően a jogutód egyszer csak a semmiből megjelentette CD-n és kazettán.

Hobo ugyan jobbára elhatárolódik a Hobo Blues Band ezzel az anyaggal való azonosításától, de ez soha nem az album megtagadását jelentette. Történelmi tény, hogy ő eleve alapvetően abban a vonalban gondolkodott volna inkább, ami aztán a Vadászat vagy az Esztrád környékén teljesedett ki, és nem a ′70-es évek végén, a ′80-as évek elején tömegeket jelentő, az áporodott hangulatú szocializmus nihiljében kilátástalanul tengődő és kapaszkodót kereső csövesréteget célozta, amit a Beatrice direkten is behúzott, a P. Mobil meg ösztönösen maga mögé állított.

Ugyan minden fronton igyekeztek kihangsúlyozni, hogy a film nem a Hobo Blues Band történetén alapul, hanem fiktív sztori, ilyen zavaros háttérrel anno nyilván mindenki a HBB-vel azonosította a dalokat. Nincs kétségem, mennyivel erősebb lett volna ez a „nyomás", ha akkor engedik meg is jelenni, lévén ez tulajdonképp az első Hobo Blues Band-album lett volna akkor. Mivel az eddigi egyetlen kiadás immár harminc éve történt, egy igazságszolgáltatás tényleg kijárt már ennek a legendás albumnak. Ez pedig nemcsak egy újbóli legyártást jelentett, de egy-két dolog tényleges helyretételét is, hogy végül valóban úgy vehesse kézbe az ember, ahogyan anno kellett volna. Személy szerint én az eredeti, egyébként Viszt György-féle borítót is bírtam, tudott azonban, hogy mind Bill, mind Hobo rühellte, egyrészt a karikatúrás jellege végett, másrészt talán, mivel a megjelenést semmilyen szempontból, így e tekintetben sem egyeztették senkivel, ami jogilag talán helytálló, ám semmiképp nem gesztusértékű. Az újrakiadáshoz most autentikus módon az eredeti filmplakátot használták, stílusában és hangulatában is visszaidézve azt a kort, amelynek tökéletes lenyomata ez a tizennégy nóta. Az igénytelen, egylapos kihajtható frontot felváltotta egy tényleges booklet, ami egy Hobo által írt, egyoldalas fülszövegen túl korabeli fotók sokaságát rejti, köztük eddig soha nem publikáltakat is.

Mi több, az eredeti kiadáshoz képest a Torta egy alternatív változatával még a hanganyag is vastagabb lett – ez a filmben elhangzott felvétel nem azonos ugyanis a stúdióban rögzített verzióval. És persze, az újhullámos trendnek köszönhetően most először vinyl kiadás is készült, sima fekete és úgynevezett limitált füstös verzióban is, az igényt pedig mindennél jobban jelzi, hogy utóbbi már elővételben sold out lett. Egyébként ez is igazságtétel: ha valami, hát ez az anyag tényleg megérdemelte ezt a formátumot. A hangot egyébként – más grundrecordsos újrakiadásokhoz hasonlóan – Rozgonyi Péter javította fel, akinek neve eleve garancia a minőségi munkára.

Tízpontos lemez, tízpontos újrakiadás.