Shock!

Negyvenhárom évvel 1980-as megalakulása után, idén végleg leteszi a lantot a Holy Moses. A német csapat Sabina Classen (leánykori nevén Hirtz, mostanin meg Hankel-Hirtz) 1981-es csatlakozása után elsőként állt ki a színpadra a színtéren durva női énekhanggal. Miss Hirtz később házasságra is lépett a csapat gitárosával, Andy Classennel, majd kettejük vezetésével a banda lepakolt néhány kiváló lemezt az asztalra 1992-ig bezárólag, köztük olyan, mára klasszikussá érett anyagokkal, mint a Finished With The Dogs, a Terminal Terror vagy személyes kedvencem, a World Chaos. 1994-ben aztán még kijött a No Matter What's The Cause Sabina helyett már Andyvel a mikrofonnál, és Dan Lilkerrel a basszusgitáron, majd a csapat jobb létre szenderült. Csipkerózsikát a millennium csókolta ismét eszméletre, és a banda kisebb-nagyobb vehemenciával azóta is aktív, elvileg.

Mondom ezt azért, mert az Invisible Queen elődje, a Redefined Mayhem 2014-ben, azaz csaknem egy évtizede jelent meg, koncertezni meg 2017 óta nem nagyon szoktak. Pár fesztiválfellépés, évi egy-két buli volt csak azóta, szóval inkább tetszhalotti állapotnak nevezném ezt, mint aktivitásnak. A lényeg viszont nem is ez, hanem, hogy Sabina idén még egyszer, vélhetően tényleg utoljára, de felpörgeti a dolgokat. Ennek első lépése az Invisible Queen nagylemez megjelenése, amit komoly, egészen az év végéig kitartó turné követ, melynek utolsó koncertje Hamburgban, december 27-én a zenekar tényleges végét is jelenti majd. Aznap lesz történetesen hősnőnk 60. születésnapja is egyben. Sabina tehát jól kifundálta az egész koncepciót, és mindez tényleg méltó és frappáns lezárása lehet a zenekar négy évtizeden átívelő karrierjének. Főleg úgy, hogy az Invisible Queen kifejezetten erősre sikeredett; az például kapásból lejön, hogy elődjén messze túltesz. Ráadásul a limitált verzióhoz hozzácsapták a lemezanyagot újra, épp csak olyan régi barátok vendégszereplésével a mikrofon mögött, mint Bobby Blitz, Tom Angelripper vagy Jens Kidman, szóval tényleg impozáns a búcsúcsomag.

Ilyen előzmények után talán mondanom sem kell, hogy az Invisible Queen a klasszikus Holy Moses-időket idézi, de ugyanúgy vastagabb hangzású, modernebb köntösbe öltöztetve, ahogy ez a 2000 utáni korongok mindegyikének esetében is jellemző volt. Hagyományőrző tehát a cucc, de retrónak még véletlenül sem nevezném. A banda felállása amúgy 2012 óta változatlan (Thomas Neitsch basszer, Peter Geltat gitáros és Gerd Lücking dobos állnak Sabina mellett most is), és míg a Redefined Mayhem idején még csak két éve muzsikáltak együtt, az elmúlt egy évtized alaposan összecsiszolta őket, legalábbis a dalok minősége erre enged következtetni. Míg ugyanis Sabina rekedt, torokmetszett üvöltözése, illetve hörgése, valamint a döntően sodró tempó miatt első pillantásra rendkívül barátságtalannak és tüskésnek tűnik a lemez, ha az ember kicsit barátkozik vele, kiderül, hogy azért vannak itt bizony finomságok és kapaszkodók szép számmal.

Geltat kifejezetten összetett riffelése, illetve néhol meglepően dallamos, neoklasszikus ízeket felvonultató szólómunkája kiemelkedő, de rengeteget ad a lemezhez Neitsch játéka is, ami messze túlmutat a thrashlemezeken sokszor elkövetett, a gitárok után loholó, üreshúros hangzásvastagításon, és Lücking is villant pár komolyabb fillt a dobok mögött. Ettől függetlenül a figyelem középpontjában persze nem ők állnak, hanem Sabina, aki úgy tudott a színtér ikonikus figurájává válni, hogy hangi adottságai tényleg meglehetősen behatároltak. Ennek ellenére acsarogva köpködő stílusában van néhány tök jellegzetes megoldás, amit a kezdetek óta alkalmaz. Ezek pedig a friss dalokban is visszaköszönnek, és emlékezetessé, karakteressé is teszik az egyes vokális megoldásokat. A nyitó Downfall Of Mankindban szereplő csordavokálok vagy a Cult Of The Machine hisztérikus magasai („Find the traitors!") például tipikusan ilyenek, és remekül is indítják a lemezt.

A színvonal később sem csökken, a háromnegyed óra ugyanis végig egységes színvonalú, régi vágású Holy Moses-rajongóknak való anyag. Az Order Out Of Chaos-ban kifejezetten szeretem a középrészben elhelyezett belassulást, de voivodos riffelése is király, a címadóban nem lehet nem imádni Sabina nyitó, gégemetszett, elcsukló övültését, a The New Norm szinte a Mekong Deltát idézően technikás és tördelt, a Visions In Redben meg még blastbeat is van, szóval tényleg mindegyik dalban találok valamit, ami miatt tetszik és szívesen hallgatom. A számcímekben elhelyezett kis kikacsintásokért (a Machine, Queen, Order és Chaos szavak bizonyos korábbi lemezek borítójáról ismerősek lehetnek, ugyebár) pedig külön piros pont jár.

Sabina és a fiúk nagyon odatették tehát ezt a lemezanyagot, úgyhogy már csak élőben kellene valahol elcsípni őket a nyáron, ugyanis jelen állás szerint a búcsúturné sajnos elkerüli Magyarországot.