Hughes and Kettner, pardon, Hughes and Turner. Az egyik Glenn, a másik Joe Lynn. Két nagy öreg, két élő legenda együtt a stúdióban és az úton, immár másodízben. Sőt, ha nagyon akarom, ez már a páros harmadik anyaga, hiszen a debütalbum turnéját megörökítendő, megjelent egy koncertalbumuk is.
Szerettem én őket ismert zenekaraikban (Deep Purple, Rainbow), de szólóanyagaik és egyéb vendégszerepléseik már nem feltétlenül jutottak el hozzám, mind a Glenn Hughes-, mind a Joe Lynn Turner katalógust illetően a mai napig igen hiányos a gyűjteményem. Persze ez annak is köszönhető, hogy a két aranytorkú srác széténekli magát: szinte minden felkérést elvállalnak, folyamatosan gyártják a szólóanyagokat, kalandoznak a rockmuzsika különféle stílusainak erdeiben, és még közös munkára is futja a lendületükből. Persze a míves Hard Rock egyszeri rajongói, így jómagam is, igyekeznek lépést tartani az öregfiúkkal, de igaz, ami igaz, még komoly Glenn Hughes-fanatikus barátom is nehezen követi a hangszálbajnok anyagait. Szóval, egyik lemez eljut az emberhez, a másik nem, és bár a magam részéről rossz Hughes vagy Turner-énekelte anyaggal még nem találkoztam, a duó első albuma csak azért került a kezembe 2002 koraőszén, mert kimentünk Bécsbe megnézni őket (másnap meg Dio-t!). Jó kis lemez volt az első, de ez a kettes egy hangyányival talán jobban tetszik. Ebben a pillanatban. Ha viszont objektíven belegondolok, tulajdonképpen nincs nagy különbség a HTP 1 és 2 között.
Ha valaki akár csak egyetlen albumot hallott, amelyen a két arc valamelyike énekel, akkor máris tudja, mire számíthat: hangulatos old school Hard Rock muzsika szól a hangfalakból, lazán, érzéssel, eleganciával elővezetve és - természetesen - fantasztikus énektémákkal. Gyakran felgurgulázik a Hammond (sőt, folyamatosan jelen van), húzósak a ritmusok és Blackmore-jellegű a gitárjáték: a srácok egyszerűen nem tudnak és nem is akarnak kibújni a bőrükből. De az igazság az, hogy mi sem akarjuk, hogy ezt tegyék, hiszen még így is nagyon változatos és érdekes a lemez: hol bluesosabb a hangulat, hol csontkemény riffek uralják a terepet, de van helye a romantikának és a derűsebb pillanatoknak is. Glenn Hughes mindent tud az éneklésről, ezer hangon tud megszólalni; de Turnert sem kell félteni, hangja hol szívbemarkolóan érzelmes, hol zabolátlan és vad: verhetetlen párost alkot ez a két igazi ROCKSZTÁR.
És kik a társak, kiket vontak be a játékba ezek a nagy öregek? A basszust természetesen maga Glenn kezeli, a már említett Blackmore-os gitárjátékért JJ Marsh felelős, aki már régóta a harcostársa. Impellitteri mester billentyűseként lehet ismerős Ed Roth, de már a Fates Warninggal is turnézott: reméljük, Hammondját a Wigwamban sem kíméli majd! Hasonlóan jó ajánlólevelekkel rendelkezik Shane Gaalaas dobos, akinek játékával Artension és Yngwie lemezeken találkozhattunk: ezeket az itt hallható, a neoklasszikus metalhoz képest egyszerűnek mondható dobtémákat is ízlésesen hozza. De egy dalban hallhatunk nevesebb vendégeket is: a hármas sorszámú, Losing My Head című, málházós, talán egy csepp Kashmir-hangulattal bíró tételben Chad Smith, a Red Hot Chili dobosa hozza a kettő-négyet és maga Steve Vai a szólót. Eme híres muzsikusok nagy rajongója nem lévén, jelenlétük különösebben nem csigáz fel, de tény, ami tény, Vai egy rendkívül feelinges szólót pakolt a dalba. Nem feelingesebb azonban, mint Marsh többi szólója a lemezen. De ez nem baj, legalább önmagáért lehet a lemezt szeretni.
Mert bizony nagyon lehet szeretni. Egészében véve, úgy, ahogy van. Órákig foroghat körbe-körbe és nem akarjuk kivenni. Örökérvényű, kortalan, tiszta és nemes. Rockzene. Megrögzött thrasherek és tizenéves true metalosok számára talán túl öreges, és nyilvánvalóan nem mérhető a klasszikus Purple/Rainbow anyagokhoz, de egy alapos lemezgyűjteménynek szerves részét kell képezze néhány (tucat) Hughes és Turner hangját őrző felvétel. Mint tudjuk, a választék még véletlenül sem mondható szegényesnek, de a közelgő koncert miatt jelenleg talán pont ezzel a lemezzel érdemes közelebbi ismeretséget kötni.
