Shock!

A Jill Janus vezette amerikai Huntress tavaly kiadott bemutatkozó korongjával elég komoly visszhangot váltott ki az undergroundban. Bár bankot nem robbantottak, sikerült jelentős ismertségre és reputációra szert tenniük a misztikus/okkult metal színtéren, amelynek köszönhetően turnéztak többek között a Behemoth és a Dragonforce társaságában is. Mindebben komoly szerepet játszott az a nem elhanyagolható tény, hogy frontjukon egy igazi metal boszorkány áll, aki azelőtt nem mellesleg még a Playboy hasábjain is látható volt, de abszolút igazságtalanság lenne a csapatot azzal vádolni, hogy sikerük csakis az optikai tuningnak köszönhető. A Spell Eater ugyanis méregerős lemez volt, amely a korai Mercyful Fate-jellegű muzsikákból merítve, a nagy példaképekhez hasonlóan extrém és sokszínű vokális megoldásokkal, és nem utolsósorban igen jó dalokkal operált.

Épp ezért amikor megtudtam, hogy alig egy év elteltével már érkezik is a folytatás, abszolút lelkesen és éhesen vetettem magam a hangfalak elé, hogy Jill és hordája ugyanúgy szétcincáljon, mint tették azt tavaly az Eight Of Swords, a Sleep And Death vagy a Night Rape nótákkal. A felkoncolás azonban sajnálatos módon elmaradt, és hiába hallgatom azóta újra és újra a Starbound Beastet, sajnos megingathatatlanul kitart bennem az a makacs meggyőződés, mely szerint ez bizony sokkal laposabb produkció, mint elődje. Mindennek oka pedig egyértelműen Jill, aki extremitásának nagy részét levetkőzve jócskán visszavett az acsarkodásból. Úgy is mondhatnánk, hogy míg a Spell Eateren egy vérivó domina-boszorkány szaggatta fel hegyes karmaival nyaki artériánkat, addig a Starbound Beasten egy erős, ám maximálisan megregulázott, vadhajtásoktól mentes, épp ezért sokkal kevésbé izgalmas vokalistával van dolgunk. Lehet, hogy ez nettó hülyeség, de olyan érzésem van, mintha valaki megmondta volna a bandának, hogy jó az irányvonal, épp csak ha kicsit visszavesznek, tán könnyebben jön az áhított nagy áttörés is.

Ha tehát egy szóval kellene összefoglalnom, milyen a Starbound Beast az első Huntress lemezhez képest, a választásom egyértelműen a „befogadhatóbb"-ra esne. Elég csak meghallgatni a I Want To Fuck You to Death-et (amelynek szövegét Lemmy írta), pontosabban annak refrénjét, és máris kristálytiszta a kép, hiszen ilyen dallamos, hogy azt ne mondjam, ragadós témát nagyítóval sem találhatunk a debütlemezen. Zeneileg továbbra is minden itt van a misztikus hangulatoktól a dallamos gitárbetéteken át a nagyívű dallamokig, épp csak biztonsági játékot játszva, minimális kreativitást mutatva. Sajnos már a nyitó Blood Sisters is lapos, mind zenéjét, mind pedig Jill énektémáit tekintve. Egész egyszerűen hiányzik belőle az energia, a lendület, márpedig ezek olyan összetevők, amelyek elengedhetetlenek ebben a műfajban. Kevés a kiemelkedő téma a lemezen, bár el kell ismerni, hogy a címadó dal első két Maiden lemez által ihletett énekdallamai nagyon jól állnak Jillnek, illetve a dal végére pakolt doomos lassulás is mutat végre valami tőlük szokatlant. Mindemellett ez sem kiemelkedő, és mikor a hatodik Zenith-tel végre-valahára a gázpedálra is rálépnek, az már úgy kell, mint egy falat kenyér. Erre a nótára pont az a robbanékonyság jellemző, amit eddig a pontig hiányoltam a lemezről, és innentől kezdve be is erősödik az album, hiszen a Receiver és a Spectra Spectral is erőteljes dalok, az Alpha Tauri lebegős, elszállt témája pedig abszolút újdonság a repertoárban. Ettől függetlenül a bónuszként felpakolt Judas Priest feldolgozás (Running Wild) magasan kiemelkedik a lemezanyagról, amely összességében bőven elmarad elődjétől.

A gyengébb élő teljesítmény ellenére tavaly még nagyon bíztam a Huntressben, a Starbound Beast azonban egy összecsapott, elhibázott anyag. A harmadik lemezzel lesz mit kiköszörülni.