Nagyjából csak a Luca széke készült hosszabb ideig, mint az új Hypocrisy album, bár érthető, hogy Peter Tägtgrennek a Painnel jobban esett foglakoznia – ami nyilvánvalóan többet hozott a konyhára az utóbbi években, úgy, hogy a zene sem vállalhatatlan. A 2005-ös Vírust szerettem annak idején, de igazából a nagyon korai lemezek kivételével nem tudom egyik albumra sem azt mondani, hogy nem hallgatom szívesen.
A 11 dalt tartalmazó 2009-es A Taste Of Extreme Divinity igazából az égvilágon nem tartalmaz semmi újdonságot, de persze az egyszeri Hypocrisy rajongó mégis azt várja, hogy forradalmat csinálnak, és legalább az év lemezei közé repülhet az új anyag. Sajnos azonban már elsőre sem győztek meg az új dalok, és még sokadszorra sem. Jó-jó, kellemes, szerethető és tartalmazza kb. az összes hypoklisét, amit szeretünk a Tägtgren művekben, valami azonban mégis hiányzik. Nem tudom pontosan megfogalmazni, ez kb. olyan, mint amikor egy hét mirelit ebéd után hétvégén eléd raknak egy ínycsiklandó olasz tésztacsodát, elkezded enni, de már az első falatoknál kiderül, hogy valami igazán fontos fűszer hiányzik, és máris nehezebben csúszik a falat.
Valahogy így vagyok ezekkel a dalokkal is; darabjaiban szerethető, de a negyediknél már azt éreztem, mintha egy órája ezt hallgatnám és az égvilágon nem történt semmi, csak valami zizgett a háttérben. Lehet, hogy a helyenként hevimetálosabbra vett riffek a ludasak, és az is tény, hogy jobban szimpatizáltam a Catch 22 „populárisabb" világával, azért a No Tomorrow, a Sky's Falling Down vagy az Alive megevett reggelire így is. Akadnak gyorsabb, kifejezetten blackes ihletettségű témák (hiába, Horgh ül a dobok mögött), de a jól ismert komótos világba is újra belekóstolnak, csak épp minden olyan, mintha már hallottuk volna korábban tőlük – ami pontosan így is van. A hangzás a szokásos Tägtgrenes, bár tán egy picit barátságosabban szólnak a gitárok, kevésbé tolakodó, mint korábban, mondhatni old-schoolabb megközelítésű – már ha a Hypo esetében lehet ilyesmiről beszélni.
Nem a legjobb Hypocrisy alkotás, némelyest csalódás, hiányolom az elsőre azonnal fülbe ülő dalokat (vagy akár azt, amelyik x-edik hallgatás után nem csak tíz percig marad kivakarhatatlan), sajnos itt nem találtam ilyesmit, amit szívből fájlalok. Mindettől eltekintve szerethető album és élőben bizonyára a középszerűbb daloknak is megjön az ereje, de mindig ott az a fránya „de", számomra hosszú távon meg sajnos inkább fárasztó, mint szórakoztató az A Taste Of Extreme Divinity, és sokkal szívesebben hallgatom a korábbi lemezeket.
