Shock!

Szintipop lemezként indul az új Impaled, aztán csak belevágnak újabb remekművükbe, kicsit tompa hangzással, de hörögve, s nem lankadva, extradallamos gitárszólóval. A csapat világa valahova a korai Carcass köré tehető, kvázi dallamos gitártémákkal, nem túl egysíkú dalfelépítéssel, fülbemászónak ható gitárszólókkal és véres-beles szövegekkel "operálnak".

A hörgés-károgás elég béna, mondhatni átlagos, bár a fene tudja, lehet jobb is, ha nem áriázik valaki arról, miképp a legoptimálisabb kimetszeni a páciens hasnyálmirigyét és a helyére beültetni az epéjét. Néha kis átvezetésként narrálnak, mesélnek a srácok, bugyborékol valami (valaki?) közben, a szintis meg kísérteties hangokat hoz a riffek között. Néha ugyan olyan érzésem volt, mintha találomra pakolták volna össze a nótákat, valami riffre rábugyborékolt a (feltehetően kettő) vokalista, tökmindegy, mit és miért és milyen ütemben, a szintis meg mindehhez megnyomkodott néhány billentyűt vagy gombot, csak a kaotikusság kedvéért, az mindegy, hogy egyáltalán illik-e oda az egész vagy sem.

Amúgy nem vészes a zene, meg nem kell őket komolyan venni egy másodpercig sem, aki meg nem vár túl sokat ettől a zenétől, meg persze aki kedvelte a Carcasst, az rácsaphat, de tényleg nem kell sokat várni az egésztől. Arra azért készüljön fel mindenki, hogy a hangzással nem fogják leverni az asztalról a poharat. Nem tudom, hol vették fel a srácok a lemezt, talán egy boncasztal alatt, hangszigetelt ajtókon keresztül, mindenesetre nem a hangzása miatt fogják kedvelni ezt a lemezt.

Mindettől eltekintve azért a Carcass jobb volt, ez meg azért közepes mindenféle szempontból.