Shock!

Mint a címből is könnyen kitalálható, feldolgozáslemezről beszélünk: a Metallicára hajazó Garbers Days Revisited az Inter Arma korai időszakában használt próbatermére utal, ami annak idején egy Garbers Building nevű helyen működött Richmondban. És ugyan nem különösebben vagyok oda az efféle lemezekért, ha valahol, hát T.J. Childersék esetében pontosan tudtam: lesz értelme a vállalkozásnak.

Ismét, már sokadszorra is leírom: szerintem teljesen felesleges olyan feldolgozásokat rögzíteni, amelyek nagyjából az eredeti dalok szolgai utánjátszását jelentik. Az önmagában még nem nagy truváj, hogy az újraértelmező rak a számokba egy kis dzsi-dzsi gitárt, netán leheletnyit modernizálja a hangzást és felpörgeti a tempót. Persze nem veszem ezt túl szigorúan, és egy karakteres, jó énekessel akár elhallgatok ilyen alapjáratosabb cuccokat is, ha van bennük érzés, és éppen olyanom van. A BPMD lemeze például aranyos, de az utóbbi években ott voltak még a Stone Sour vonatkozó EP-i, és Jorn Landének is akadnak jól elkapott átdolgozásai sok felesleges vagy kimondottan szerencsétlen választás mellett. Nagyon komolyan viszont akkor sem tudom venni ezeket a kiadványokat. Sokkal érdekfeszítőbb akkor már, ha egy zenekar a saját képére formálja az adott dalt: az említett Metallicának például hagyományosan kiválóan ment mindig is az ilyesmi, de sorolhatom még az etalon példákat a Slayertől a Type O Negative-ig. Mondanom sem kell: az utóbbi évek egyik legkreatívabb, legizgalmasabb underground csapata is ezt a sort gyarapítja.

Az Inter Arma tavalyi Sulphur English lemeze minden túlzás nélkül fantasztikusan sikerült, és annak alapján meglepett volna, ha fantáziátlan utánjátszásba fullad ez a vállalkozás. Nem is történt így: a tíz feldolgozott dal többségét a csapat tényleg úgy játssza, mintha a sajátjaik lennének. Már a Ministry Scarecrow-jának még tovább brutalizált átértelmezése is igen frappáns felütés, igazából azonban Neil Young Southern Manjénél csattan az áll a padlón, ez ugyanis egyenesen zseniális. De hát déli gyerekekről van szó, nyilván sajátjukénak érezték a nótát... És ennek köszönhetően a hallgató is úgy érzi, mintha a sajátjuk lenne. Száz százalékosan úgy szól, mint az Inter Arma, de eközben az alapváltozat minden jellegzetességét megőrizte. Tényleg nem tudok mást mondani: így kell feldolgozást csinálni!

Hasonlóan széles vigyor terül szét az arcomon minden egyes alkalommal a Tom Petty-féle Runnin' Down A Dream hallatán, ami ugyanígy már csak jellegéből fakadóan is távol áll a csapat világától, mégis sikerült beleinjektálni saját magukat. Ráadásul olyan húzást kapott a kezük között a nóta, hogy az ember legszívesebben azonnal pattanna is be a kocsiba, és nyomná tövig a gázpedált. Tempó, ének, gitárszólók, minden perfekt, állati élvezetes hallgatni ezt a verziót. (Bár itt egyébként az eredetit is szeretem, ellentétben Neil Younggal, akit meglehetősen nehezen tolerálok.) Ugyanez a Hüsker Dü blastbeatesített, végletekig durvított, az eredeti fátyolos dallamosságát mégis maximálisan megőrző The Girl Who Lives In Heaven Hilljére is áll, és baromi jól tolják a Nine Inch Nails March Of The Pigs alapművét is. A Cro-Magsszel meg a Venommal nyilván nem lehet ekkorákat villantani, de a Hard Times és az In League With Satan is meggyőző, a lehetséges mértékben mindkettő Inter Arma-ízeket kapott. Itt annyira markáns és faék az alapanyag, hogy nem lehet tőle olyan nagyon messzire eltávolodni a lényeg kilúgozása nélkül.

Tulajdonképpen egy dalt érzek ha nem is feleslegesnek, de kevésbé érdekesnek, ez pedig épp a legismertebb. A csapat mentségére szolgáljon, hogy Prince Purple Rainjét eredetileg nem is akarták feltenni ide, csak a kiadó nyomására került az anyagra a szórakozásból rögzített, T.J. Childers dobos/főnök által felénekelt változat. Tudom, vannak, akik szerint kimondottan gáz is ez az interpretáció, de én egyáltalán nem találom problémásnak: simán csak elnyomják a – nyilván egymillió pontos – dalt a saját koszos, mogorva hangzásukkal, és a végén eléggé be is súlyosodnak. Valójában azonban bizonyos klasszikusokat nem érdemes bolygatni, mert tényleg mindenkibe beleégtek az alapváltozatok, emellett pedig épp úgy tökéletesek, ahogy vannak. Hajlok rá, hogy ebben az esetben nem a Relapse-nek, hanem a bandának volt igaza, és nem kellett volna az album végére biggyeszteni ezt az átiratot, nélküle is teljesen kerek lenne a műsor.

Mindez persze semmit nem von le a többi, kivétel nélkül briliáns átdolgozás erejéből. Kiváló hallgatnivaló.