Shock!

Bár rendszeresen pörgetem az év végi megjelenés óta, valahogy nehezen akaródzott megírnom ezt a pár bekezdést az új Tribulationről. Nem mintha nem tetszene a lemez, mert tetszik. Viszont egyértelmű cezúrát jelent a svéd dark/gót/death/doom-mesterek pályafutásán, és annyira azért nem érzem kiemelkedően erősnek, hogy borítékoljam: mindenki velük tart a korábbi követők közül, ráadásul még új rajongókat is szereznek majd vele.

Nyilván nem nehéz azt vélelmezni, hogy Jonathan Hultén távozásához köthető a fordulat, ugyanakkor a magam részéről nem vagyok azért ebben annyira biztos. A már az új gitárossal, Joseph Tholl-lal írt és felvett Hamartia EP pont azzal okozott meglepetést, hogy nyílegyenesen vitte tovább a korábbi irányt – na, hát ehhez képest most azért elég markánsak a különbségek. Testidegen elemekről, hátraarcról ugyanakkor persze nincs szó: leginkább talán úgy érzékeltethető a változás, hogy a Tribulation rágyúrt zenéjének egyik alappillérére, és azt domborította ki a többihez képest. Ez pedig a new wave-es, klasszikusan gótikus-darkos, inkább melankolikus, mint kísérteties irány.

Mivel a kísérletezős-éteri-viktoriánus vonalat én fejben abszolút Hulténhez kötöttem a csapatban, és Johannes Anderssont képzeltem a death metal fő letéteményesének, így akár meglepő is lehet, hogy sosem voltak ennyire dallamosak és közérthetőek, mint most. Pedig egyértelműen ez a helyzet. Nem mondanám, hogy nem tribulationös a hangulat meg a muzsika, mert az, de azért nem akarom elhallgatni: ez a csapat épp attól volt annyira különleges, hogy hihetetlenül organikusan és csakis rájuk jellemző módon vegyítették az említett irányt a súlyosabb, agresszívebb elemekkel. Szó se róla, akadnak ezt zászlóra tűző tételek most is, de nem ez a jellemző. Már a nyitó Tainted Skies is egyértelmű U2- és The Cure-áthallásokkal nyit, és ezek a hangulatok maradnak meghatározók a kórusban erős Saturn Coming Downban, a lebegősebb Murder In Redben vagy a Reaping Song melankolikus gyászindulójában is. A lágyabb, finomabb alapokhoz, egyenesebb vonalú, hagyományosabb szerkezetű dalokhoz passzoló módon a hörgő-üvöltöző énektémák is erőteljesen megritkultak. Jonkka szinte végig dallamosan énekel, megjegyzem, egyébként nagyon jól.

Mint említettem, akadnak pörgősebb, lendületesebb pillanatok, mint a Drink The Love vagy a régebbi Tribulationre leginkább hajazó Time & The Vivid Ore, de a Sub Rosa In Æternum nem ezekről szól. És itt érkeztünk el a kötelező „csak hát"-hoz: a dalokat tekintve nem érzem annyira átütő erejűnek ezt az albumot, mint gyakorlatilag bármelyik korábbi Tribulationt. Semmi bajom a dallamosodással, semmi bajom az egyszerűsítéssel, de az ilyesmi akkor tudja egyszerre kiszolgálni a régi híveket és megfogni az újabb, szélesebb rétegeket, ha tényleg különlegesen kiemelkedőek a nóták, úgy az adott csapat korábbi műveihez, mint a többi hasonszőrű előadóhoz képest. Na, hát itt erről szó sincs. Ha már gót gruftimetál, az Unto Others Never, Neverlandjével például biztosan nem veszi fel a versenyt ez az album.

Senki se vegye a fentieket fikának: a Sub Rosa In Æternum egy hangulatos, szépen megszólaló, pazar hangszerelési megoldásokat, fogós dallamokat és szépen megfogott gitárszólókat rejtő album, vagyis továbbra is minőségi zene. Ha ez most egy debüt lenne, biztosan én is lelkesebben állnék hozzá. Így viszont azt kell mondanom, hogy a kivételes csapat most jutott el oda, amikor már sajnos nem annyira kivételesek, hanem simán „csak" jók.

A Tribulation március 2-án Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik. Részletek itt.