Régi arcok új zenekara az Iron Allies. Az ősszel debütált banda két oszlopa egyaránt az Acceptben lett híres, bár messze nem merül ki ennyiben a munkásságuk. Herman Frank gitáros életművének ugyanilyen alapvető része a kevésbé ismert, ám számos jó albummal rendelkező Victory is, a vitatott Eat The Heaten ismertté vált David Reece pedig szintén csinált azóta egy sor jó dolgot a Bangalore Choirtől a Bonfire-ön át a Wicked Sensationig. A felállást a Victory két további zenésze, Mike Pesin gitáros és Malte Burkert basszer egészíti ki, valamint az U.D.O. révén szintén rokon vizeket megjárt Francesco Jovino dobos.
Na, vajon milyen zenét játszhatnak együtt ezek az arcok? Úgy van, pontosan olyat. De azért mégsem teljesen. Vagyis adott a németes feszesség á la Accept, adott a jellegzetes német dallamosság á la Victory, ugyanakkor egy atomhangú amerikai énekes tolmácsolásában kelnek életre a dalok. Vagyis a germán bandákra sokszor még ma is jellemző kockagurító, karót nyelt érzés szerencsére nem jellemző az albumra. És amire én személy szerint nem annyira számítottam: minden hagyományőrző jellege mellett is kimondottan harapósan, modern morózussággal dörren meg a lemez.
Maximálisan elismerem a mai Acceptet, de az utolsó két lemez már nem tartogatott számomra annyi érdekességet, mint mondjuk a Blood Of The Nations vagy akár a Blind Rage. Nem kellene feltétlenül szembeállítanom egymással a két formációt, viszont a lényeg nagyon hasonló, szóval túl könnyen és kényelmesen adja magát a párhuzam, így megteszem. A Blood In Blood Out szerintem mindenképpen erősebb dalokat rejt a The Rise Of Chaosnál meg a Too Mean To Die-nál, viszont jó érzékkel elkerülik, hogy túl közel kerüljenek a forráshoz. Az említett mélyebbre hangolt, röfögősebb-csikorgósabb riffelés már alapból is elegendő hozzá, hogy elhatárolja egymástól a két sztorit. Nem túlzok: a gitárok masszívan túró brutalitása, nyers agressziója szinte a Black Label Society dinamikáját idézi. A zene viszont más, szóval Zakk-féle facsarásokat meg southern ízeket természetesen ne várj. Reece simább, ám ma is kellően erőteljes torka is markánsan eltér Mark Tornillóétól – mégis rendelkezik minden ismérvvel, ami csak szükséges az Accept-ívású fémzenéhez.
Az efféle muzsikák alapjait bő negyven évvel ezelőtt fektették le, szóval különösebb műmagyarázásnak a fentieken túl nem látom értelmét. Rozsdamentes heavy metalt kapunk az Iron Alliestől, és mindent fel is vonultatnak az 52 percben, amit egy efféle lemezen fel kell. A színvonal nagyjából egységes, így innentől kezdve hangulat kérdése, hogy épp melyik darab talál be a tizenkettő közül. Éppúgy esélyes lehet a favorit titulusra a fület gyönyörködtető riffeléssel és kiváló dallamokkal kábító címadó, a lánctalpas alapokra építkező, mégis azonnal ragadó, megamelodikus Destroyers Of The Night vagy a Fear No Evil speedelése (ami amúgy legalább annyira Saxon, mint Accept), mint a súlyosan masszírozó Martyrs Burn, a Freezin szimplán csikorgó metal'n'rollja, netán a záró We Are Legend (You And I) dögös, monumentális headbanger-himnusza.
Az Iron Allies neve talán lehetne fantáziadúsabb, de a zene hallatán még ez sem igazán tud érdekelni, ez egy remek album ebben a stílusban. Persze biztos lesz, aki szerint még e maibb megdörrenéssel is ásatag ez a fajta fémzene, nekem viszont mindig az jut eszembe az efféle lemezekről, miért is szerettem meg tizenévesen a metált. Nem állítom, hogy klasszikus értékű dolgozat a Blood In Blood Out, de néha nem kell több annál, mint amit Frank és Reece összehozott ide.
