Shock!

Itt meg nem nevezendő munkatársunk megjegyzése szerint az új Accept „kegyetlen, nyáron bőrgatyába poshadt fingszagot áraszt.″ Mehet is ki! – hangzott válaszom, arra gondolván, hogy esetlen így mentesülök pár közhelyes mondat papírra vetésének feladatától a lemez kapcsán. Persze ez csak vicc, hiszen egyrészt az efféle sarkos kinyilatkoztatásokkal – némi insider trollkodást leszámítva – nem nagyon szoktam azonosulni, tehát nem igazán értek egyet. Másrészt pedig a radikálisan provokatív mondat jó kiindulópontja lehet egy higgadtabb, konstruktívabb eszmecserének, jelesül az újkori Accept és az általa képviselt stílus mai szerepéről. Mert ha valakikre pont nem érvényes a nyitó megállapítás, hát az Wolf Hoffmann zenekara, amely ténylegesen főnixmadárként volt képes feltámadni jó évtizede, és új alapokon tudta felépíteni a patinás nevet, méltón régi nagy híréhez. Én a magam részéről nem is tudok hozzájuk fogható reuniont megnevezni (leszámítva a némileg más műfajban mozgó Alice In Chainst), de még olyat se, ahol négy ennyire erős lemez követte volna egymást viszonylag rövid idő alatt.

Persze ennek méltányolásához arra van szükség, hogy az ember komálja az Accept stílusát, amelynek legmarkánsabb eleme Wolf Hoffmann soundja, játéka és dalszerzői stílusa, meg persze a jólismert összetevők (például az ezúttal is többször elővett kórusok, pengeéles sikolyok, betonbiztos alapok), amelyek más, korábban nélkülözhetetlennek hitt résztvevők nélkül is reprodukálhatók. Bizony, ötödik nekifutásra tartunk ott, hogy immár csakis Wolf maradt a régi gárdából, és kiderül, amit eddig is sejthettünk: az Accept ő maga. Ez a hangzás az ő védjegye, ezeket a riffeket és szólókat nélküle nem lehet megszólaltatni, míg smirglis hangokat, húzós tempókat tud hozni bárki, akinek adottsága van hozzá, és – így vagy úgy, de tény – a dalszerzés sem szenvedett csorbát a legrégebbi harcostárs, Peter Baltes távozásával. Nincs ezzel semmi baj, hiszen a legtöbb nagy zenekar így működik: igazából már annak örülhetünk, ha két nagy egyéniség kibírja egymást szünet nélkül hosszú távon (lásd KISS), ugyanakkor talán most egy picit tényleg alábbhagyni látszik a lendület. Jó a lemez, szó se róla, kiugró pillanatok is akadnak, de ezúttal nem vett meg kilóra a Hoffmann-művek, mint legutóbb.

Persze ami kiugró, az továbbra is lenyűgöz, és elviszi a hátán az átlagosabb tételeket is. Ilyenkor derül mindig ki, hogy 40 perc mennyivel ütősebb tudna lenni 52-nél, másfelől az is igaz, hogy volt már üresjáratoktól mentes, 71 perces Accept-lemez is (Death Row – mondjuk az is csak egyszer, és baromi régen). Érthető ugyanakkor, hogy kreatív zenészek, pláne karanténidőszakban, mi egyebet tehetnének, ontják magukból az ötleteket, és azért amit itt hallunk, az a jelenlegi heavy metal színtér 99 százalékánál jobb, és nem a régi nagy zenekar patinája miatt. Wolf tényleg nagyon jól ráérzett arra tizenévvel ezelőtt, mivel és hogyan kell felturbózni a jólismert hangzást, és sok egyéb fegyvertény mellett ma már azt is elmondhatja magáról, hogy régi nagy példaképe is az ő nyomában kullog e tekintetben (elvégre a Judas Priest csak jóval később fedezte fel magának Andy Sneapet.)

És melyek az igazán erős, emlékezetes pillanatok? Sajnos a nyitó Zombie Apocalypse kevésbé az: megadja az alaphangulatot, de nekem minduntalan az előző anyag Die By The Swordja jár a fejemben, abban az esetben Wolf mintha kicsit magának is feladta volna a leckét nyitóriff tekintetében. A címadó dal már felpörget, és elkezd működni a dolog, de mindenesetre a menetelős, borongós, kissé horrortörténet-mesélősen epikus The Undertaker volt az, amire felkaptam a fejem, illetve a majdani koncertfavorit Overnight Sensation, ami akár egy régi dal újrafelvétele is lehetne: jó értelemben véve teljesen olyan, mintha ezer éve ismerném. A gyorsabb nóták közül a No Ones Master még el is menne mellettem, ha a szólórészben nem lenne ott egy jó kis klasszikuszenei Wolf-csavar, és szerintem itt mintha engedné valamelyik új srácot is szólózni, vagy talán mindkettőt, csak hogy halljuk értelmét a háromgitáros felállásnak stúdióban is. A klasszikolgatósdi visszaköszön még párszor: a Symphony Of Painbe is beépült egy ismert melódia, de az eredetileg egy új szólólemezre készült, végül aztán ide záródalnak feltett Samson And Delilah igazi csúcspont az Undertaker mellett. Az interjúkban már meg-megemlített The Best Is Yet To Come inkább szövege miatt érdekes, és bár végre ismét hallhatóak Mark Tornillo tiszta hangjai is pár strófa erejéig, összességében sablonosnak érzem a lemez balladáját – ez nyugodtan mehetett volna japán bónusznak, ha még létezik ilyen kategória.

De alapvetően ezekkel a mesterkélt kifogásokkal csak a kákán keresem a csomót rosszabb napokon – ezen sorok írásakor, vidéki nyugalomban, a szobába beszűrődő verőfényes téli napsütésben, tiszta levegőre hamarosan kilépve a pohár inkább félig tele van. Na nem sörhabbal, mert úgy munkatársam sztereotípiáit táplálnánk – Hoffmann mester bizonyára egy palack jóféle Primitivót javasolna.