Shock!

James LaBrie sem az a típus, aki csak úgy tétlenül vesztegel a seggén: nem elég, hogy a Dream Theaterrel is rendszeresen pakolta ki a sorlemezeket az utóbbi években, szólókarrierjét sem hanyagolja el továbbra sem. Itt mondjuk akadt egy kisebb pauza a legutóbbi, 2013-as Impermanent Resonance óta, de a főszereplő anyazenekarának fokozott aktivitása mellett ennyi szerintem simán belefér. James barátunk ugyanakkor alaposan megújult háttérrel futott neki az anyagnak, amely a Mullmuzler-lemezeket nem számítva a negyedik önálló albuma. Az aranykezű Marco Sfogli gitáros szerencsére maradt a fedélzeten, ám egyáltalán nem örültem, amikor kiderült, hogy az előző három, általam igencsak – az újkori Dream-lemezeknél lényegesen jobban – kedvelt lemezek fő alkotótársa, Matt Guillory billentyűs ezúttal nem vett részt a munkálatokban. Szintén kikerült a képből Peter Wildoer dobos/hörgős, akinek az összképre gyakorolt befolyását szintén hiba lenne alábecsülni.

LaBrie fő szerzőtársa ezúttal az Eden's Curse-ből ismert Paul Logue basszer volt, de ugyaninnen lehet ismerős Christian Pulkkinen billentyűs is, a dobfelszerelés mögé pedig James fia, Chance LaBrie ült be – utóbbi bizonyára költségkímélő megoldás is amellett, hogy eszemben sincs elvitatni, mennyire jó lehet mindkettejüknek. Ilyen alapozás után nem lephet meg senkit, hogy a Beautiful Shade Of Grey jelentősen eltér a súlyosra, modernre vett utóbbi LaBrie-szólóalbumoktól. Az ugyanakkor igen, hogy mennyire és miben. Bevallom, az Eden's Curse-kapcsolat miatt arra számítottam, valami hagyományosabban hard rockos vonalvezetésű, szolidan progos ízeket is felvonultató lemez áll össze. Nos, ez csupán részben valósult meg, az album alapkarakterét ugyanis legfőként akusztikus alapú, nyugis megközelítése adja meg. Zenekari felfogásban készült anyagról beszélünk, hagyományos rockos dobokkal, miegymással, de aki Sfogli harapós riffjeire, szikrázó gitárszólóira, neadjisten kétlábdobokra és üvöltésekre vágyakozna, máshol lesz kénytelen keresgélni, mert eltérő koncepcióval dolgozott a brigád.

Sietek leszögezni: noha én magam sem ezt vártam, a végeredmény kifejezetten impozáns és igényes, így aztán rendesen hallgattatja is magát. Eddig is a dalcentrikus megközelítést kedveltem a legjobban LaBrie szólóalbumaiban, ez pedig hálistennek a személyi és zenei változások ellenére is megmaradt. A nyitó Devil In Drag helyből az egyik legerősebb nóta, a refrén elsőre bemászik a hallójáratokba, de ugyanígy a kettes SuperNova Girllel sem nehéz összehaverkodni, szóval az alapozás rögtön megtörténik, és ha sikerült berántaniuk, már aligha lesz gondod a folytatással. Oké, azon persze elvitatkozhatunk, nem folynak-e egybe full játékidőben a már csak a dús hangszerelés miatt is rengeteg klasszikrockos, klasszikprogos elemet felvonultató, akusztikus alapú dalok, de nekem nincs bajom ezzel – a kulcs pedig az imént említett dalközpontúság. Mert amikor már épp úgy éreznéd, nem esne rosszul, ha feltekernék az erőlködőket, mindig jön egy olyan darab, mint mondjuk az egyik favorit Hit Me Like A Brick, netán az überfogós, lágyan álomszerű What I Missed, és elfeledkezel az aggályokról. Egyben van itt minden, és kész.

LaBrie hangját sokat kritizálják/juk, és joggal, a tavaszi budapesti bulin sem állt éppen a helyzet magaslatán, de stúdióban azért mindig kihozzák belőle a maximumot, a dallamérzékkel meg sosem volt gond, most sincs. Sfogli ezúttal már csak az album megközelítéséből fakadóan sincs a középpontban, de jelenléte azért végig érződik – csekkold csak a Hit Me Like A Brick szólóját! –, a hangszerelés és a hangzás pedig végig nagyon rendben van. A Devil In Drag zárásként szereplő, elektromos változata hallatán még arról is meggyőződhetünk, hogy szépen működne mindez villanygitáros verzióban is – viszont úgy is maximum ugyanilyen jó lenne.

Tetszik, szeretem, köszönöm, jólesik. James talán mást csinált ezúttal, abban azonban nincs változás, hogy nekem továbbra is többet mond szólóban, mint a mostani Dream Theaterrel. Plusz fél pont a meglepetésfaktorért is jár. (A borító viszont iszonyatos.)