Shock!

december 23.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

James LaBrie: Beautiful Shade Of Grey

jameslabrie_cJames LaBrie sem az a típus, aki csak úgy tétlenül vesztegel a seggén: nem elég, hogy a Dream Theaterrel is rendszeresen pakolta ki a sorlemezeket az utóbbi években, szólókarrierjét sem hanyagolja el továbbra sem. Itt mondjuk akadt egy kisebb pauza a legutóbbi, 2013-as Impermanent Resonance óta, de a főszereplő anyazenekarának fokozott aktivitása mellett ennyi szerintem simán belefér. James barátunk ugyanakkor alaposan megújult háttérrel futott neki az anyagnak, amely a Mullmuzler-lemezeket nem számítva a negyedik önálló albuma. Az aranykezű Marco Sfogli gitáros szerencsére maradt a fedélzeten, ám egyáltalán nem örültem, amikor kiderült, hogy az előző három, általam igencsak – az újkori Dream-lemezeknél lényegesen jobban – kedvelt lemezek fő alkotótársa, Matt Guillory billentyűs ezúttal nem vett részt a munkálatokban. Szintén kikerült a képből Peter Wildoer dobos/hörgős, akinek az összképre gyakorolt befolyását szintén hiba lenne alábecsülni.

megjelenés:
2022
kiadó:
InsideOut
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 19 Szavazat )

LaBrie fő szerzőtársa ezúttal az Eden's Curse-ből ismert Paul Logue basszer volt, de ugyaninnen lehet ismerős Christian Pulkkinen billentyűs is, a dobfelszerelés mögé pedig James fia, Chance LaBrie ült be – utóbbi bizonyára költségkímélő megoldás is amellett, hogy eszemben sincs elvitatni, mennyire jó lehet mindkettejüknek. Ilyen alapozás után nem lephet meg senkit, hogy a Beautiful Shade Of Grey jelentősen eltér a súlyosra, modernre vett utóbbi LaBrie-szólóalbumoktól. Az ugyanakkor igen, hogy mennyire és miben. Bevallom, az Eden's Curse-kapcsolat miatt arra számítottam, valami hagyományosabban hard rockos vonalvezetésű, szolidan progos ízeket is felvonultató lemez áll össze. Nos, ez csupán részben valósult meg, az album alapkarakterét ugyanis legfőként akusztikus alapú, nyugis megközelítése adja meg. Zenekari felfogásban készült anyagról beszélünk, hagyományos rockos dobokkal, miegymással, de aki Sfogli harapós riffjeire, szikrázó gitárszólóira, neadjisten kétlábdobokra és üvöltésekre vágyakozna, máshol lesz kénytelen keresgélni, mert eltérő koncepcióval dolgozott a brigád.

Sietek leszögezni: noha én magam sem ezt vártam, a végeredmény kifejezetten impozáns és igényes, így aztán rendesen hallgattatja is magát. Eddig is a dalcentrikus megközelítést kedveltem a legjobban LaBrie szólóalbumaiban, ez pedig hálistennek a személyi és zenei változások ellenére is megmaradt. A nyitó Devil In Drag helyből az egyik legerősebb nóta, a refrén elsőre bemászik a hallójáratokba, de ugyanígy a kettes SuperNova Girllel sem nehéz összehaverkodni, szóval az alapozás rögtön megtörténik, és ha sikerült berántaniuk, már aligha lesz gondod a folytatással. Oké, azon persze elvitatkozhatunk, nem folynak-e egybe full játékidőben a már csak a dús hangszerelés miatt is rengeteg klasszikrockos, klasszikprogos elemet felvonultató, akusztikus alapú dalok, de nekem nincs bajom ezzel – a kulcs pedig az imént említett dalközpontúság. Mert amikor már épp úgy éreznéd, nem esne rosszul, ha feltekernék az erőlködőket, mindig jön egy olyan darab, mint mondjuk az egyik favorit Hit Me Like A Brick, netán az überfogós, lágyan álomszerű What I Missed, és elfeledkezel az aggályokról. Egyben van itt minden, és kész.

LaBrie hangját sokat kritizálják/juk, és joggal, a tavaszi budapesti bulin sem állt éppen a helyzet magaslatán, de stúdióban azért mindig kihozzák belőle a maximumot, a dallamérzékkel meg sosem volt gond, most sincs. Sfogli ezúttal már csak az album megközelítéséből fakadóan sincs a középpontban, de jelenléte azért végig érződik – csekkold csak a Hit Me Like A Brick szólóját! –, a hangszerelés és a hangzás pedig végig nagyon rendben van. A Devil In Drag zárásként szereplő, elektromos változata hallatán még arról is meggyőződhetünk, hogy szépen működne mindez villanygitáros verzióban is – viszont úgy is maximum ugyanilyen jó lenne.

Tetszik, szeretem, köszönöm, jólesik. James talán mást csinált ezúttal, abban azonban nincs változás, hogy nekem továbbra is többet mond szólóban, mint a mostani Dream Theaterrel. Plusz fél pont a meglepetésfaktorért is jár. (A borító viszont iszonyatos.)

 

Hozzászólások 

 
#4 Annanari 2023-10-27 18:01
Érdemes lenne megemlíteni a Ramble On-t is, Les Zeppelin? Meglepetés faktor lvl 500.
Idézet
 
 
#3 Tolnai István 2022-08-12 07:18
A cím annyiból szerencsés, hogy eszembe jutott: elő kellene vennem egyik legnagyobb becsben tartott CD-met. Back to 1997. Te jó Ég! 25 éve készült!
Mindenkinek javallom, ha valami igazán progresszív melankóliát szeretne!
Fates Warning: A Pleasant Shade of Gray
Idézet
 
 
#2 Adam 2022-07-28 07:43
50 shades of beautiful grey? Vagy az már túl sok? Vagy túl kevés?

Idézet - Csympy:
...vajon lehet még ennél is klisésebb, modorosabb, elitistább, semmitmondóbb albumcímet kitalálni?
Idézet
 
 
#1 Csympy 2022-07-27 11:21
...vajon lehet még ennél is klisésebb, modorosabb, elitistább, semmitmondóbb albumcímet kitalálni?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.