Shock!

Nagy a kísértés, de mégsem fogom ebben az írásban megemlíteni a Dream Theatert, sőt, még Őlepcsesszájúságát sem. Bár természetesen nekem is megvan a véleményem a sztoriról és az „újkori" műveikről, de erről majd inkább a maga helyén, néhány hét múlva. Itt inkább azzal kezdeném, hogy a kanadai énekes szólólemezeit kivétel nélkül nagyon szerettem/szeretem, és az első négy album mindegyikét határozott előrelépésnek tartottam elődjéhez képest. Mindről mérföldekről hallatszott, hogy igazi görcsmentes örömzenélésről van szó, talán az első Mullmuzzler kivételével mindenféle különösebb bizonyítási kényszer nélkül. Az átlagban három-négy évenkénti lemezkiadás úgy tűnik, abszolút ideális ahhoz, hogy a folytonosság és a kreativitás szempontjai egyaránt érvényesülhessenek, és ehhez egy abszolút ütőképes alakulat is összekovácsolódott, így szerintem indokoltabb volna egy rendes zenekarról, semmint LaBrie szólólemezéről beszélni, de hát ennyi üzleti megfontolás még simán belefér.

A három évvel ezelőtti Static Impulse dalai engem kilóra megvettek, véleményem szerint azzal az anyaggal találtak rá végleg a nyerő formulára, bár mondom, az első három lemez is nagyon bejött. Tetszett a szigorúbb, „modernebb" megközelítés, mely kiválóan ötvözte az összekeverhetetlen Guillory-témákat a pincébe lehangolt, valóban skandináv hatásokat is felhasználó súlyos, fifikás riffeket LaBrie fogós dallamaival. Ráadásul Peter Wildoer atomdobolása és morcos vokáljai amennyire meglepő húzásnak tűntek papíron, annyira zseniális végeredményt hoztak.

Úgy tűnik, nemcsak én vélekedtem így, ugyanis az Impermanent Resonance minden szempontból a Static Impulse nyílegyenes folytatása: ugyanaz a brigád, ugyanazzal a hangmérnökkel lényegében lemásolta a három évvel ezelőtti receptet, olyannyira, hogy első nekifutásra majdnem egy legyintéssel el is intéztem a friss anyagot, mondván, egy jó dalokkal teli szimpla kópiáról van csupán szó. Szerencsére többször is meghallgattam a lemezt, ami aztán persze nagyon hamar beérett. Azt továbbra is tartom, hogy megközelítésében, illetve a dalok felépítésében nagyon erős a rokonság, hogy ne mondjam az átfedés a múltkori dalcsokorral, ám a dalok ezúttal is annyira erősek, ráadásul annyira igaz rájuk az a borzalmas közhely, miszerint a zúzós témák még jobban szakítanak (Wildoer vokáljai még jobban előtérbe kerültek, mint a múltkor, Marco Sfogli riffjei pedig kíméletlenül legyalulják az agyam), a dallamosak pedig még dallamosabbak, hogy néhány hallgatás után megint azon kaptam magam, hogy magába szippant a zene, és újra meg újra elindítom a lemezt.

A nyitó Agony rögtön egy atom riffel indít, és mint az előző lemezen is, itt is Wildoer hörgős vokáljai vezetik fel a nótát, amiből hamisítatlan svéd-ízű riffek és nagyszerű kórusok bontakoznak ki. Valahogy így kell egy lemezt indítani! Marco Sfoglinak tutira volt néhány északi felmenője, mert ilyen ütős skandináv riffeket Nápolyban biztosan nem szívott magába az anyatejjel! Hálásak lehetünk LaBrie-nek, hogy annak idején felfedezte ezt a Dream Theater-fanatikus, de markáns egyéni stílussal rendelkező fiatal gitárost. El is határoztam, hogy mielőbb lecsekkolom a többi projektjét.

Az Undertow végleg meggyőz, hogy a dalok minőségével bizony itt sem lesz probléma. A Slight Of Hand lágyabb húrokat penget, bár a remek dallamokat itt is sikerült kellően súlyos Sfogli-féle überriffekkel ellenpontozni, és ebben a nótában kerül elő az egyik kedvenc Guillory-Sfogli ikerszólóm is. Igazából nem látom túl sok értelmét, hogy az összes dal elemzésébe belemenjek, mert a recept lényegében mindegyikben azonos, legfeljebb az arányokban és a hangsúlyokban van különbség. Érdekes módon ennek ellenére nem tudnám azt mondani, hogy egysíkú, vagy unalmas lenne a lemez, mert a tizenkét dal mindegyike teljesen a helyén van, tele jobbnál jobb dallamokkal, egységesen méregerős riffekkel. A legnagyobb favoritom mégis egyértelműen a Letting Go, melynek full-Soilwork riffjét, fantasztikusan eltalált refrénjét napokig képtelen voltam kiverni a fejemből. Talán ez a legegyszerűbb, legdirektebb dal a lemezen, de nagyon üt, az biztos. Hasonlóan emlékezetes az Amnesia refrénje is. Érdekes, de remek választás volt pont az egyik legzúzósabb – erősen a nyolc évvel ezelőtti album Crucify dalára hajazó – thrash riffre épülő I Will Not Breakkel zárni a lemezt, de őszintén szólva ez jobban tetszik, mint három éve a Coming Home.

Nem is szaporítom tovább a szót: bár hibátlan elődjéhez képest semmi újdonságot nem rejt magában, és valószínűleg az újdonság ereje miatt a dalok összességében eggyel jobban is tetszettek a a Static Impulse-on, de az Impermanent Resonance is egy több, mint korrekt lemez. Ha az előző tetszett, a csalódás ezúttal is kizárt.

(Bár a kiadó szokás szerint takaros kis nokiás dobozokban juttatta volna a maximális pontszámért járó ellenszolgáltatást a szerkesztőségnek, azért remélem, az erős nyolcast is honorálni fogják.)