Teljesen mindegy, milyen évet írunk, Jay Kay-ről és a Jamiroquai-ról úgyis mindenkinek csak a szpéjszkávbój vagy az ólrájt jut eszébe, na meg a srác, aki idétlen sapkákat hord. A hetedik stúdióalbum, amit jó pár (egészen konkrétan öt) év várakozás előzött meg, nem nyújt gyökeresen más zenét, nem ad elsőre hatós gigaslágereket: Sokkal inkább csendesen beletörődős, felnőttzenét rejt.
A második tétel, a White Knuckle Ride ugyan rögtön visszahozza a klasszikus funk diszkó korszakot, nem véletlenül lett ez az első kislemez – noha a korábbi, azonnal táncra ingerlő slágerek nyomába sem ér. Vissza a gyökerekhez jelszóval készült a lemez, és ez valahol ki is tapintható, tényleg ösztönösebbek, mondhatni old-schoolabbak a dalok. Nem érezni a görcsös törekvést, hogy mindenáron slágereket kell gyártani, amivel aztán slágerlistára lehet kerülni, és amivel lemezt lehet eladni: mert manapság ugye azt ma már annyira nem lehet.
Mondjuk pont őket nem féltem ettől, azért egy Jamiroquai album bőven barátságosabban fogyhat az oldalunkon szereplő bármelyik zenekarénál. A hivatalos adatok szerint az első héten elment belőle százezer darab, ami nem mondható tragikusan rossz eredménynek, de produkáltak ők már ennél jobbat is.A már említett White Knuckle Ride-on kívül a furcsán nyomorúságos és rockos Hurtin' szimpatikus, ellenben egyvégtében hallgatva összefolynak a dalok, és bizony mégiscsak hiányoznak azok az igazi nagy slágerek. Nem állítom, hogy nem profi a végtelenségig, mert döbbenetesen kitalálták a zenét a legapróbb részletekig, mégis valami hiányzik. A She's A Fast Persuader sem rossz, bár kicsit monotonná válik a végére, az meg nagy kár, hogy Never Gonna Be Another egy jellegzetes dallamánál Seal Crazy-je ugrott be azonnal.
Viszont jó pár szerzeményt egészen egyszerűen képtelen vagyok végighallgatni, közülük is a Goodbye To My Dancerre és a Hey Floydra vagyok a leginkább allergiás. Korántsem ismerem betéve az összes dalukat, sokkal inkább kocafogyasztó vagyok – de folyton ott motoszkált a fülemben, hogy ezt meg azt hallottam korábban, és akkor még izgalmasabb, újszerűbb volt. 2011-ben nyilvánvalóan nehéz újat mutatni, főleg egy igazán karakteres előadónak, de ilyenkor szoktak lemenni parasztegyszerűbe a legtöbben. Talán Jay Kay-nek is ezt kellene tennie legközelebb – és nem öt év múlva, amikor azok is elfelejtik, akik még emlékeznek néhány valóban emlékezetes megmozdulására.
Mindezek ellenére a nyersnek ható, mégis teljesen természetes sound rögtön szerethetővé teszi a lemezt, ismét sikerült úgy megszólalniuk, mintha a szobában zenélnének. Nemcsak Angliában (két stúdióban, ami közül az egyik Jay-é), hanem Thaiföldön is stúdióztak, bár ez utóbbi tán csupán az egzotikum-jellege miatt lehet érdekes. Nehezen hiszem, hogy a világ bármelyik pontján – és nem is kellene messzire menni saját hazájuktól – annyira izzasztóan lehetetlen feladat lett volna megfelelő stúdióra lelni. Mindegy is, a végeredmény több, mint gyönyörű. Csak kár, hogy a legtöbbet a hangzást lehet dicsérni, és nem a dalokat.
Mindegy is, a Jamiroquai az átlag zenehallgató számára sosem jelentett többet néhány slágernél, amire segget lehet rázni egy-egy átmulatott éjszakán. És hangzás ide vagy oda: tartok tőle, hogy Rock Dust Light Star is válogatáslemez-sorsra jut: azaz kiválogatok róla vagy két dalt, a többi megy a kukába.
Hozzászólások