Shock!

Bárki bármit mond, az azért még mindig eseményszámba megy, ha a régi klasszikus „gitárhősök" kiadnak egy új lemezt. Joe Satriani annak idején óriási kedvencem volt, a Crystal Planet albumáig szinte betéve tudtam a dalait, az Engines Of Creationt még úgy-ahogy szerettem, aztán jött egy kis szünet, én is belefáradtam egy kicsit az ilyesféle gitárzenékbe, ha ilyesmit akartam hallgatni, inkább előkotortam a régi kedvenceket.

A két évvel ezelőtti Super Colossal már úgy ment el mellettem, mintha nem is lett volna, így igazából túl sokat nem is vártam már egy új anyagtól, de persze kíváncsi voltam mit hoz össze a Mester, már csak a nosztalgia miatt is. Azonban a 2008 legidétlenebb lemezcímére jó eséllyel pályázó friss korong nem váltja meg a világot. Sajnos. Illetve kell egyáltalán bármi revelációt várni manapság egy Satrianitól? (De mondhatnám Steve Vait vagy bármelyik kortárs gitárost.) Lehet egyáltalán bődületes újdonságokat keresni náluk? Nem elég, ha egészen egyszerűen kapunk x számú új dalt a saját, jól ismert stílusukban stílusukban?...

Na igen, tényleg kár a megváltást várni, de azért valóban jólesne, ha a lemezt nem úgy kell végighallgatni, hogy a közepe tájékán már punnyasztóan unalmas, semmitmondó nótákon kell átrágnunk magunkat. Az Out of the Sunrise totálisan lapos pillanatai miatt az embernek kedve támad a stop gomb felé nyúlkálni, mely után a Diddle-Y-A-Doo-Dat idétlensége még hervasztóbb.

Pedig a lemez jól indul, az első két dal színtiszta Satch, viszont a harmadik I Just Wanna Rock AC/DC (!!!) alapú boogie-ja már nem biztos, hogy elnyeri mindenki tetszését. A nótában érintőleges jelleggel található némi ének is, ami nem mindennapos vendég Satriani lemezeken, majd ének helyett szájgitárral énekli a Mester, hogy: I wanna rock. Sajnos a dal összhatásában egyáltalán nem adja meg azt a vérpezsdítő hangulatot, amit a címe sugall. Fáradt rockandroll ez, nem más. A Professor Satchafunkilus című tétellel például egyáltalán nem tudok mit kezdeni, túlművészkedett, túlbohóckodott, felesleges darab. Pedig ide a család is beszállt: a dal elején Joe fia, ZZ Satriani fújt néhány hangot tenorszaxofonon. A Revelation egy könnyed ballada, ezerszer hallott klisékkel, személyes vonatkozás ide vagy oda, bizony ez felejthető nóta. A végefelé az Asik Vaysel menti meg valamelyest a lemezt, bár tartok tőle, ebből sem lesz klasszikus, ennek ellenére az igazi régivágású satrianis ízeket jól hozza, és talán a lemez legizgalmasabb szólója itt hallható. Mintha itt végre belefeledkezett volna a zenélésbe Satriani.

Ami miatt viszont képtelen vagyok lepontozni a lemezt, az a záró nóta, az Andalusia, mely már a címében magába foglalja a nóta stílusát, baromi jól áll ez a flamencós világ Satrianinak, izgalmas, és hiába visszafogott a dal eleje, már ott vérpezsdítően lüktető a hangulat, végre sír, vinnyog, szűköl a gitár Joe keze alatt. Ha egy egész albumot áldozott volna ennek a műfajnak, illetve ezt a latinos temperamentumot ültette volna át a saját nyelvére, sokkal-sokkal lelkesebb lennék. Az Andalusia tíz pontos, hibátlan, a többi... szódával elmegy. Hiába van 2008, azért többet várok a Satchtól, mint céltalan ujjgyakorlatok sokaságát. Mindezek ellenére roppant szívesen megnézném koncerten őkopaszságát – de ha lehet, inkább a klasszikus nótákkal.