Shock!

Kifejezetten érdekes helyzetben debütált a Whitesnake-ben Joel Hoekstra, aki kétségkívül kiváló gitáros, de szerzőként már csak az anyag jellegéből fakadóan sem kaphatott teret a The Purple Albumon, és Ritchie Blackmore témáit nyomatva nyilván gitárosi munkásságáról is megoszlanak a vélemények, hiszen sokkal modernebb, amerikaibb stílusban játszik, mint azt a purista Purple-fanok egy része hallani akarja. Ettől még persze Joel nagyszerű zenész, erről már a Night Rangerben és szólólemezein is elég alaposan tanúbizonyságot tett, most pedig azt is felvillantja, mire képes saját keretek között egy nem kifejezett gitárlemezzel, hanem egy amolyan dalcentrikus művel. A Dying To Live anyaga egyébként már azelőtt elkészült, hogy barátunk bekerült volna David Coverdale mellé, szóval a két történet független egymástól.

Tulajdonképpen onnantól kezdve, hogy a lemez dalait két, minden túlzás nélkül világklasszis énekes, Russell Allen és Jeff Scott Soto énekelte fel, már nincs nagy mellényúlási lehetőség, hiszen olyan torkokról beszélünk, akik tolmácsolásában talán még a Most múlik pontosan mulatósba vagy folk metalba oltott verzióját is képes lennék meghallgatni különösebb kínszenvedés nélkül. Viszont az nem feltétlenül előny, hogy a Hoekstra nevéhez kötött Dying To Live kizárólag miattuk emelkedik a Frontiers-féle dallamos tucatrock-termés átlaga fölé. Bizony ne kerteljünk: Joel tök jó gitáros, de dalszerzési szempontból ezen az anyagon a világon semmi érdekes nincs, akár még jellegtelennek is simán nevezhető melodikus hard rock-témákkal van tele az album, amelyeket történetesen két óriási hang énekel. És ettől mindjárt jobbnak is tűnnek, mint amilyenek valójában.

Ha pozitívumokat kell kiemelnem a két énekes-istenség teljesítménye, illetve Joel szép szólói mellett, mindenképpen a változatosságot mondanám először. A modernebb megdörrenésű, vastagon riffelő Say Goodbye To The Suntól kezdve az Until I Left You és a Start Again fél-AOR-ján, a Scream vagy a The Only Way To Go gyorsabb tempóin, a bónusz Kill Or Be Killed metalos ritmusozásán, agresszívebb, szóköpködős előadásmódján át a címadó szerzemény Sabbathba oltott modern hard rockjáig tényleg minden elfér itt, de ezzel együtt is egységes az anyag, és ez dicséretes. Viszont sajnos sokadik hallgatásra is inkább csak vonogatja az ember a vállát a zenére, mintsem igazi lelkesedést érezne. Nálam tartósan is a már elsőre is legtetszetősebb Long For The Days lett a befutó az anyagról, egy nagyon finom dallamokkal teli, kesernyés, ám mégis felemelő melodikus rocktéma Russell tízpontos előadásával, nagyszerű hangszerelési megoldásokkal, óriási vokálokkal, perfekt szólóval. Ezt akár a következő Whitesnake-en is simán el tudtam volna képzelni, és onnan is garantáltan kimagaslana: az idei év egyik kiugró dallamos rocknótája, amit akár ismétlőn is képes vagyok hosszasan hallgatni. Csak az a baj, hogy ezt leszámítva egyetlen másik tételben sem érzem ugyanezt a pluszt. Elvagyok a lemezzel, nem mondom, hogy nem lehet végigpörgetni akár többször is, profin megcsinálták, viszont ha nem lenne, nem is igazán hiányozna. Összességében nem kiemelkedő, nem fontos, és nincs benne semmi különösebben egyéni íz sem.

A számszerű értékeléssel kicsit gondban vagyok, mert ilyen zenészekre pofátlanság lenne alacsony pontszámot adni – Joel, JSS és Russell mellett Tony Franklin és Vinny Appice is állandó kollaboráns volt a dalokban, de vendégként itt van például Derek Sherinian is –, a kivitelezés pedig tényleg csak dicséretet érdemel. De ez azért senkit se tévesszen meg, a dalokat tekintve ez sajnos nem egy kiemelkedő anyag. Szóval maradjunk egy hetesnél, és ebbe számíts bele egy pluszpontot is a részemről, ami a két hangnak, illetve a Long For The Daysnek szól.