Ez a kiadvány már jóval megjelenése előtt kapott hideget-meleget. Nem csoda, hiszen talán még el sem temették szegény Ronnie Jamest, máris jött a hír, hogy Jorn Lande és zenekara kihoz egy tisztelgő válogatást. Persze árnyalta a képet, hogy a feldolgozásokat igencsak kedvelő, és köztudottan Dio fanatikus Jorn már sokkal korábban elkezdett dolgozni az anyagon, tehát egyáltalán nem emlékalbumnak szánta (nem is lehet egy ilyen lemezt ennyire gyorsan összerakni), de azért mégiscsak időzíthettek volna jobban is.
Pár hónap, netán egy év elteltével talán kevesebben vádolták volna meg az énekest, hogy pénzt akar csinálni idolja halálából. Persze ez nyilván nem így van, hiszen sem Jorn, sem a Frontiers nem fogja szarrá keresni magát az eladásokból, pláne hogy jogdíjas a történet, de talán a legvehemensebb hőbörgőket is elhallgattatta volna, ha a bevételek egy részét valami rákellenes alapítvány részére ajánlják fel (nem tartom kizártnak, hogy amúgy is megteszik a háttérben, de ilyesmiről mindig érdemes hírt adni, talán többen meg is vennék a lemezt így).
Félretéve a moralizálást, nézzük tisztán a zenei oldalt. Említettük már, hogy Jorn mekkora Dio-rajongó, és valóban: David Coverdale mellett egyértelműen Ronnie volt norvég barátunk legnagyobb hatása. Hardcore mániákusként tehát Lande is gondolt rajongótársaira és a papírformánál merészebben válogatott: alaposan megbolygatta a Dio zenekar munkásságát és igyekezett csemegékkel is szolgálni. Más kérdés, hogy mivel a legutóbbi, izgalmasnak még véletlenül sem nevezhető Jorn lemezek stílusában és hangzásával hallhatjuk a dalokat, a katarzis gyakran elmarad.
Itt van például a „legfiatalabb" tétel, a Killing The Dragon albumos Push, amely eredetiben még Simon Wright ellenére is egy lüktető, energikus, lendületes szerzemény, itt kimondottan nyugdíjasra sikeredett. Nem vagyok elájulva a Stand Up And Shouttól és a két Dream Evil lemezes gyors daltól (Night People, Sunset Superman – ezekből rettenetesen hiányoznak a Vinnie Appice pörgetések), ezért összességében úgy gondolom, inkább a lassabb, doomos oldal erősebb ezúttal. Az egyetlen saját nóta, a szám- és lemezcímekből klisésen, de ízlésesen összerakott szövegű Song For Ronnie James (féltem, hogy valami lírai lesz az emlékdal, de szerencsére nem az) is ilyen Sign Of The Southern Cross-ra emlékeztető súlyos málházás, jól is működik; de rendben van a Shame On The Night és a Sacred Heart is.
A legjobb viszont a Lord Of The Last Day a csúnyán alulértékelt Magica albumról, amelyhez még egy Hammond-orgonás bevezetőt is gyártottak, ezáltal valami pluszt is hozzátettek – ez a többi dalról nemigen mondható el. De még ez sem übereli a korábbról (Unlocking The Past) már ismerős és a „rendes" lemezanyagban nem is szereplő, bónuszként iderakott Diós Sabbath egyveleget, és ez azért sok mindent elmond ezen kiadványról. Például azt, hogy lényegében semmi értelme. Az külön nem tetszik, hogy a Sabbath medley mellé még a másik két régebbi Dio vonatkozású feldolgozást (Kill The King és Straight Through The Heart koncertfelvétel) is feltették a lemez végére, hogy úgy tűnjön, többet kapunk. Persze ezt nyilván nem maga Jorn, hanem a kiadó intézte így.
Meghallgatni azonban a fentiek ellenére is érdemes a Dio című válogatást, mert őszintesége, Lande fanatizmusa, és ezáltal a kiadvány hitelessége megkérdőjelezhetetlen. Én azonban legszívesebben már nem feldolgozáslemezeken, válogatásokon, unalmas és tökegyforma szólóanyagokon, hanem egy hármas Arkon hallanám már végre ezt a zseniális hangot.
