Shock!

Ugye, hogy zavarba ejtő a cím? Az még hagyján, hogy a buli szóhoz manapság kapcsolt képzettársítás számomra nem sok jót takar, de arra is enged következtetni, hogy az aktuális kiadvány mégis folytatja a rádióbarátabb megközelítést, még annak ellenére is, hogy a srácok itt-ott megemlítették, hogy a zenekar újból a karcosabb oldalát fogja mutatni. Gondolnád, hogy a Junkies-zal kapcsolatban a Megadeth és az Anthrax nevek is fel fognak bukkanni egy szövegkörnyezetben? A helyzet nem annyira drámai, mint elsőre tűnik, de ha folytatod az olvasást, kiderül, mire gondoltam. Csak előbb foglaljuk össze, mit tudunk korábbról.

A két utóbbi albummal egy könnyedebb, szellősebb irányt fogtak embereink, nem titkoltan Szekeres András zenei hatásai érvényesültek nagyrészt, és a Nihil vagy az SX7 agresszivitása, punkos zabolátlansága szinte teljesen köddé vált a Mi van veled? Semmi? és a Félelem és reszketés Budapesten című kiadványokon. Nem rossz ez a két lemez sem, fogós dalok és jó hangulat uralkodnak rajtuk, és ha úgy vesszük, klasszul kiéheztették a hallgatóságot a vastagabb hangzásra, ugyanakkor kicsit meghagytak a slágeresebb kínálatból is a friss kiadványra.

A teljes album felvezetése hónapokkal ezelőtt megkezdődött, de jobb, ha inkább úgy fogalmazok, hogy ízelítőt kaptunk András YouTube-csatornáján keresztül: az Írj egy dalt!, a Rockandroll és tehén és a Már csak a pénzért csinálom című számok nagyjából le is fedik azt az irányt, amely a Bulin hallható, ám szerencsénkre sokkal több árnyalat és szín található a teljes palettán. Eleinte, ahogy egy jó műhöz illik, nem mutatkozott meg minden jósága és aprósága, cseppet el is kedvetlenedtem, de az utolsó két dal rendre helyretett, aztán azon kaptam magam, hogy házi teendőim közben és napi utazásaim során is ezzel kezdek, majd' minden nap lepörgettem a mindössze 34:49 perc hosszúságú műsort, ráadásul mindig másik dallam, másik refrén ragadt bele a fejembe (hang a fejemben, ugye).

Párszor, pár helyen elhangzott már a zászlóvivők részéről, hogy míg az elmúlt években a slágeresség, a könnyedebb hangvétel, közelebbről a brit pop is nagyobb hangsúlyt kapott a dalok írásakor, ezúttal a zenei alapok lefektetése főként Barbaró Attilára hárult. Érthető módon jóval sodróbb lendületű és karcosabb hangzású számok születtek a hórihorgas gitáros műhelyében (régóta szerettem volna már leírni ezt a jelzős szerkezetet), mint amit az utóbbi két album rejtett. A tamok dübörgése keretbe is foglalja a tíz dalt, ez csak egy apró, de kedves érdekesség. Ezen túlmenően a számok összességében idéznek a két nagy kedvencem, a Tabu és a Hat hangulatából is, de a közvetlen előzmények hangvétele is visszaköszön – Rockandroll és tehén -, tehát egy nagyon egészséges egyveleget alkotnak a dalok.

A címadó Buli volt... egy nagyon tipikus Junkies-rock. Tempós, jó kedélyű, szalontrágár szövegű szám, amibe szóló gyanánt egy űrzenét idéző gitárzaj-szólót pakolt Barbaró, úgy szól, mint egy hatvanas évek-beli sci-fi hangeffektje, aranyos. Most van az, amikor egy hazai punk rock ismertetőben előkerül a Megadeth neve: A legjobb korban élsz című dal verzéje alatt futó riff szaggatása és a beköszönő dallamok is éppen olyanok, mintha Mustaine keze alól szaladtak volna ki, nekem rögtön a Skin O' My Teeth és a Liar riffjei pattantak be, de még mielőtt valaki felháborodna, hogy nagyon messziről vonszolok ide benyomásokat, nem kell megijedni, ezek csak hangulatok, apró részletek, mégis színes élményeket generálnak. Nagyon szeretem azokat a disszonáns akkordokat is, amik felbukkannak a refrén után, és hát a tempóra sincs panasz. Az Írj egy dalt többszöri meghallgatás után tudtam csak megkedvelni, valahogy nem kaptam el az attitűdjét, de aztán talán egy pont megfelelő autóúton vagy más tevékenység közben megtalált, és most is éppen azt figyelem, hogy követik az akkordok egymás után a refrén alatt, máskor a szófordulatok kötnek le. Így kell ezt kitalálni. Az én hitem kevésbé fog meg, vagy mondjuk inkább úgy, hogy a leginkább hangulatfüggő, mennyire kedvelem. Nem nagyon tudom elkapni a ritmusát, bizonyára bennem van a hiba.

Pár hónappal ezelőtt, a roncsbáros koncerten a srácok elsütötték a Már csak a pénzért csinálom dalt. Kicsit sem csodálkozom, hogy most a lemezen nem azt hallottam vissza, ami annak idején, ott lecsapódott, ugyanis a stúdiós változat rögtön beütött. Ez száz százalékig mókazene, stresszoldásra született izomdal, akármit is jelentsen ez a szó, és még Zacher Gábor Dr. nevét is beleszőtték, és nem olyan rút összefüggésben, mint annak idején Sándor atya a Csatornapatkányban. Szerintem a médiakedvenc drogdoki még büszke is rá, ha meghallja a nevét felcsendülni ebben a partirockban.

Valószínűleg nincs Magyarországon olyan ember, akinek a panelházak közömbösek lennének. Van, aki a teljes életét, van, aki csak néhány szezont töltött benne, vagy csak látogatóba érkezett valakihez, de az biztos, hogy már két szint megtétele nagyon tömény élményanyagot képes szolgáltatni a maga ezernyi apró lenyomatával, a linóleumtól kezdve a postaládák hányatott sorsán át a hiányos emeletfeliratokig. Nos, a Panel című tételt akkor mindenki érteni fogja. A zenei alap a már szinte szokásos ska-jellegű könnyedség, a szöveg hallatán pedig bizonyára mindenki le tudja forgatni a maga kis klipjét fejben. Elég, ha annyit idézek, hogy „áldottak, akik csinálták, értük szóljon az imádság, panelben élni kiváltság". Értsd, ahogy akarod! A Mellékhatás a lemez legkapkodósabb momentuma, sajnos ezt nem mindig tudom lepörgetni végig, mert azon túl, hogy a bpm-et alaposan felhúzták, más emlékezeteset nem tudok hozzárendelni, hacsak azt nem, hogy a verze alatt hallható kis gitárvirga olyan hatást kelt, mintha Both Miki kavarna valamiféle etno-punkot, ettől többet tényleg nem tudok felhozni mellette. A leginkább rádióbarát dal a Rockandroll és tehén. Ez is pattogós ütemű szám, de nagyon slágeresre, simulékonyra vett énekdallammal feldíszítve, nem kell hozzá sok, hogy énekeld magadban, és sokáig el is fog kísérni.

És ezek után jön a meglepetés, a személyes kedvencem az albumról, a Ne hallgass rám. A korábban emlegetett hasonlatokból ez az a bizonyos Anthrax-vonal. Még csak konkrétumot sem tudnék mondani, melyik az, még az is lehet, hogy a New York-i csapat hasonlót sem írt, de a vezérriff, az energia és a löket egy ilyen gondolatot indított el bennem, szinte hallom Belladonnát, amint énekli a magáét. Mikor a dal elindult először, felkaptam a fejem, hogy hoppá, erről van szó! A Hat szellemisége sejlik fel ebben, az a morcos, karcos zenei világ, ami például az Ahogy én akarom volt, és ami után kicsit mindig sóvárgok a Junkiest hallva. Egyáltalán nem idegen a csapattól ez az áramlat, és véleményem szerint nyugodtan lehetne nagyobb teret engedni a vastagabb, töményebb hangzású ritmusoknak. A korong lezárásaként az Adós című szám szerepel. Elszállós, lebegős, kissé zord hangulatú dal ez, nyúlós énekkel, de príma vokálokkal megtámogatva. Ahogy az előző szerzemény, ez is elüt a fősodortól, kontrasztot képez a lemez első feléhez viszonyítva, de remekül jön ki a lépés, kedvet csinál ahhoz, hogy újra elindítsam a műsort.

Ki kell emelni a technikai személyzet munkáját. A lemez energikusan szól, arányosak a hangszerek, Riki basszusát végre prímán mérték ki, határozottan van jelen, tisztán hallható, nincs túldöngetve, András éneke is finoman lett ráhelyezve a kíséretre. A gitárhangzás is vastag, nincsen kása, a harmóniák is jól kivehetők. A CD-tok tanúsága szerint a dobfelvétel a többitől külön zajlott, másik stúdióban. Hogy ennek mi az oka, azt nem sikerült megtudnom, de annyi biztos, hogy klasszul hangzik minden, ez pedig azért érdemes megjegyezni, mert sajnos ezen a ponton elég sok produkció bukik meg, Junkiesék viszont megoldották a feladatot – ami persze a kötelező minimum lenne minden alkotó számára. Egyúttal megjegyzendő, hogy talán ezen a lemezen hallható Keresztes Viktor legjobb teljesítménye, szépen díszítgeti a témákat, és nincsenek szétcsapkodva még a gyorsabb ütemek sem. A zenei rendezést és a keverést a Szekeres-Barbaró vezértandem, valamint Birkás Gergely végezte.

A szövegek a szokásosan junkiesosak. Értelemszerűen van, aki elsiklik felettük, de én mindig is azt tartottam, hogy egy-két fordulat, nyelvi leleményesség vagy frappánsan megfogalmazott gondolat bátran odatehető a magyar zeneirodalmi örökség képzeletbeli múzeumába. Szellemesek, és egyáltalán nem károsak az egészségre.