Shock!

Ember nincs, aki képes lépést tartani az idei év végén megjelenő albumokkal (ráadásul irgalmatlan mennyiségben jönnek ki a jobbnál-jobb zenék), így a Katatonia új anyagára sem volt még annyi időm, mint illenék, így simán elképzelhető, hogy x hónap múlva át fog alakulni a véleményem, de egyelőre az alábbiakat tudom elmesélni.

A Katatonia kb. az utolsó három lemeze óta stabilan hozza a tipikus katatóniás (béna, de nincs rá ennél jobb kifejezés) szintet, a stabil rajongótábor megvan, aki meg bírja az ilyen álmodozós, szenvedős, depressziós, de néha kicsit odabaszós zenét, az már nyilvánvalóan várta az új lemezt is, mely szerint az éjszaka az új nappal. Nos, igen.

A My Twinhez hasonló elsöprő erejű slágeres dal sajnos nincs a lemezen (azzal annak idején valamit irgalmatlanul eltaláltak), viszont súlyos, magunkra betontömböt hajigáló pillanatok bőven akad: pl. a totálisan elcseszett-mód pszichós hangulatú Nephilim (nem is értem, miért nincs több ebből a kattantabb világból, zseniálisan hozzák ezeket a témákat) vagy már a nyitó Foresaker hallatán is lejjebb zuhan az általános derűs hangulat. Jonas Renkse az égvilágon semmi újdonságot nem nyújt, azon a 3-4 hangon, de néha inkább már-már kántálva kínlódja végig a lemezt, az egy dolog, hogy erőteljesen limitáltak az adottságai, de ötletek terén azért érezni némi megtorpanást, nem is keveset. A jó ég tudja, miért ragaszkodnak ilyen mereven a bevált sémákhoz, mindenesetre új rajongókat nem hinném, hogy tömegével toboroznának - a régieket azonban biztosan megtartják most is.

Az olyan alattomosan, csendben robbanó dalok, mint a The Longest Year, a Liberatio vagy a Day And Then The Shade mellett jellegtelenebb pillanatokat is találni, mint pl. az Idle Blood, amiben ráadásul a tragikus művonósokat nem biztos, hogy erőltetni kellett volna (vagy valami élőbb hangszínre kicserélni, de mondjuk nem csak itt fájnak a műanyag hangszínek), és valahogy ennél a dalnál is felsejlik, hogy mintha már hallottuk volna mindezt korábban. Ellenben a The Promise Of Deceitben bátrabb, modernebb szintitémákat hoznak, kár, hogy magát a dalt némelyest más irányba bontották ki, mint amerre az ember elsőre gondolná. A záró Departerben vendéget is hallhatunk, Krister Lindert, aki inkább az elektronikus zenék ismerői között lehet ismert, manapság pedig az Enter The Hunt nevű metal zenekarban énekel - nekünk nem biztos, hogy sokat mond és sokat jelent ez a vendégeskedés, de örülünk.

Kell majd még ezt a lemez még hallgatni, fogom is, de azt már most borítékolhatom, hogy egészen biztosan nem kerül az év legjobbjai közé, és nem csak azért, mert méregerős anyagok jöttek ki idén, hanem mert valahogy a Night Is The New Day csupán amolyan jó-jó, kedvelhető anyag, és ugyan a hangzás pl. kifogástalan, ám volt már ennél izgalmasabb Katatonia anyag korábban.