Shock!

Megígérem a kedves olvasónak, hogy a továbbiakban egyszer sem fogom megismételni ebben a cikkben Pedro Henrique Loureiro kimondhatatlan, leírhatatlan és megjegyezhetetlen teljes nevét. A brazil gitáros – a továbbiakban Kiko – furcsán csengő nevével ellentétben sokkal inkább technikai tudásával és a szakmában eddig elért hírnevével szerzett jogosultságot ahhoz, hogy megemlékezzünk például legfrissebb szólólemezéről. Az Angrát a Megadethre cserélő húrnyűvő mostani időbeosztásába gondolom könnyen beszuszakolható volt egy szólóanyag, hiszen Dave Mustaine-ék Dystopiája óta túl sok melója nem volt eddig a 'dethben... Bár azért kíváncsi leszek, hogy az új szerzeményekből mennyire vette ki a részét.

Reménykedem, hogy MegaDavePapa – vészjóslóan közelítve a hatvan felé – azért le tudott faragni némi zsírcafatot hírhedt egójáról, és hagyta érvényesülni kollégáját is, legalább annyira, amennyire Marty Friedmant is anno. Ha így lenne, akkor a friss Megadeth-lemez is minden bizonnyal változatosabb képet mutatna az eddigieknél, hiszen Kiko amellett, hogy termékeny dalszerző, még otthonosan is mozog a különféle stílusokban. Ha a metál mellett fúziós dzsesszt vagy klasszikus zenét kell éppen játszania, akkor sem fogja emiatt kikotorni a saját sírját, ahogyan valószínűleg a nadrágjába sem fog belekikólni. Az Open Source-on hallható tételek ezúttal persze leginkább a szerző progresszív metálos hatásait és a stílus technikai oldalát domborítják ki, amelyeknek köszönhetően kis mértékben talán fel is idéződnek a régi Angra-idők, csak éppen sokkal modernebb és ütősebb megszólalásban. És akkor itt álljunk is meg egy kis kitérőre, ugyanis az anyag – szokás szerint a cinek kivételével – valami botrányosan jól szól! Legalábbis ami a gitárokat illeti. Ez volt az első dolog, amire felkaptam a fejem, amikor a villantós skálákkal lekenyerező Overflow-val útjára indítottam a lemezt. A dal berobbanó ritmusgitárjainak morgása hallatán egyből beindult az a bizonyos „felfújódott pofazacskó-effektus", amelyet a tökéletesen eltalált, pincébe zuhanó mélyek képesek csak elővarázsolni. Ha nem vagy rajongója az instru gitárzenéknek, még akkor is érdemes legalább egyszer végigpörgetni ezt a dalgyűjteményt a kiváló arányban eltalált, fémes, de mégis természetes hangzás miatt.

A gitáros azon kívül, hogy bárkinek engedélyt adott készülő dalainak formálásához, nem találta fel ezúttal sem újra a spanyolviaszt, és aki esetleg forradalmian új dolgokra számít, szintén nem jó helyen keresgél. Neoklasszikus szólók, topra pörgetett technikai bravúrok, progmetálra jellemző, tördelt ritmusok jellemzik leginkább a szerzeményeket, amelyeket már nagyon sok helyen hallottunk korábban, azonban ami ennél is fontosabb: akad azért jó pár megjegyezhető melódia, Kiko játéka pedig tele van feelinggel. Ettől persze nem lesz még belőle akkora karakter, mint amilyen például Joe Satriani vagy Joe Bonamassa, de a hasonló eleganciával és hozzáállással pengető Marty Friedman mellé, azt hiszem, nyugodtan odaállítható Kiko is, még úgy is, hogy a személyes véleményem némileg ellenkezik azért ezzel. Friedman egyébként vendégszerepel is a sokatmondó címmel ellátott Imminent Threatben, amelyben még egymás haját is legitározzák, de a jó ízlés határán belül mozgó, igazi dalokká kovácsolt technikai bemutatók a többi dalban is majdnem ugyanilyen mértékben képviseltetik magukat. Jó hír, hogy mindez nem tűnik sem magamutogatásnak, sem pedig öncélú bugyborékolásnak, inkább egyértelműen hallatszik, hogy tudatos, kiérlelt kompozíciókról van itt szó.

Akad itt némi favorit a már említetteken kívül is: a vibráló felépítésű Sertao például kétségtelenül az, de a csodás ritmikával adagolt dallamokban gazdag Vital Signs is bőven ide tartozik. A szintén dúdolható refrénre kihegyezett Dreamlike-ban némileg visszaül a tempó, hogy az ezt követő, vaskosabb alapokon pörgő Black Ice-ban aztán megint a légkalapács erejével tudja lezúzni a hallgatót főhősünk. A magabiztosan szaladgáló szólamokkal és a single coil pickupokból elővarázsolt alapokkal karcoló In Motion pedig a mindenféle stílusra nyitott instru zenék hívőinek is tuti be fog jönni.

Személy szerint egy kicsit hiányolom a dél-amerikai ízt és a metállal vegyített szenvedélyes flamenco-betéteket, de ha ilyesmire vágyom, még mindig elővehetem Marc Rizzo hasonlóan tüzes szólóanyagait. Mindenesetre az Open Source egyre kíváncsibbá tett a hamarosan megjelenő, friss Megadeth-művel kapcsolatban.