Sokadik lemeze a texasi hármasnak, és sokadszorra éri apró meglepetés az embert. Jelen esetben az első másodpercben tör ránk a meglepi, elektronikus "kluttyogással" nyit a lemez, 11 másodperc múlva azért jön a semmi mással össze nem téveszthető mélyen brummogó basszus+gitár és Doug Pinnick simogatóan eredeti hangja.
Furcsa zene ez a King's X-féle rockzene. Bár nincs meg minden sorlemezük, de azon a bizonyos budapesti koncerten mégis úgy voltam, hogy "jé, ezt a dalt is ismerem, jé, azt is...". Van valami sajátos varázsa annak a világnak, amit ez a 3 középkorú zenész alkot. A Manic Moonlightban hiába okoznak a loopok meglepetést, hiába gondolná azt az ember elsőre, hogy ilyen típusú zenét ilyesmivel csak elrontani lehet. Mert nem. Olyan puhán, észrevétlenül olvadnak össze a loopok a zenével, olyan omlós-finom lesz végül az egész, hogy arra riadtam, hogy nyakig merültem a dalokba, és eszem ágában sincs szabadulni, sőt. Másik érdekesség, hogy általában az ilyen elektronikus dolgokat a legtöbb zenekar arra használja, hogy valami felkavarót adjon a zenéhez.
Itt szó sincs ilyesmiről, hihetetlen nyugalmat árasztanak a nóták, a relatíve kevésbé nyugisabb darabokból is béke és szeretet árad. Még akkor is, ha Doug egy dal refrénjében csak annyit énekel, hogy: yeah. Megteheti, nem lesz sablonos, nem lesz idétlen. A Beatles még mindig tetten érhető néhol, mint ahogy a hetvenes évek íze is. Jelenlegi kedvenc dalaim: Static (a furcsán lüktető), Jenna (a remek refrénű). Egy pillanat varázsa hangokba öntve. Talán ennyi a titka a King's X-nek.
Nem tudok kevesebbet adni, mert rengeteget hallgatom, egyre jobban és jobban szeretem, és elűzi a gondokat. Most is egy kicsit zöldebbnek látom a füvet és kékebbnek az eget...
