Shock!

Még mielőtt bárki a pontszámra tekintene, gyorsan le is szögezném: nagy tisztelője és egyben rajongója is vagyok a zenekarnak. Ha pedig valamire mondhatjuk ennyi év kihagyás után, hogy megünnepelendő és kiemelkedő esemény, akkor az minden bizonnyal egy új King's X-lemez megjelenése. A kihagyást persze tegyük idézőjelbe, hiszen Jerry Gaskill ütős kivételével a többiek azért mindig is próbáltak aktívak maradni ilyen-olyan formációkban. A Doug Pinnick (vagy ha így jobban tetszik: dUg), George Lynch és Ray Luzier nevével fémjelzett KXM project, illetve a Pinnick, Gales & Pridgen formáció az utóbbi évek különösen kellemes színfoltja volt, Ty Tabornak meg ugye van a régebbi mellékprojektek mellett (Platypus, The Jelly Jam) egy rakat szólólemeze, melyek közül a legutóbbiról, az év elején megjelent Shadesről nemrég írtunk is.

Az előzetes félelmeim, valamint az ilyen esetekben tudattalanul is fellépő előítéleteim is valahol ott kezdtek kialakulni a King's X-összeröffenéssel kapcsolatban, amikor mélyebb kapcsolatba kerültem Ty legutóbbi dalgyűjteményével, ahol egytől egyig baromi jól sikerültek a számok. S valahogy már akkor is nehezen tudtam elképzelni, hogy az anyabanda ezeknél karakteresebb és élettelibb nótákkal fog legközelebb előhozakodni. Akárhogy is nézzük, de például a dUg életét irányító lemezjátszótű igencsak elkezdte már karcolni a B-oldal legutolsó barázdáit: 72 (!) évesen valószínűsíthető, hogy nem ő volt az, aki elementáris energiákkal és fékezhetetlen bizonyításvággyal vonult be a stúdióba. A friss anyagon ez utóbbi jelenség többnyire érzékelhető is, azonban nem is ez a baj, mert ugye az ilyesmi még érthető és elfogadható is lenne. Viszont a szerzeményekben egyszerűen nincs most meg az a bizonyos potenciál, nincs ott az a bizonyos plusz, amiért igazán lelkesedni tudnék. Az itt hallható dalok legnagyobb része a zenekar aranykorában, tehát 1988-tól 1996-ig maximum valami válogatás bónuszaként jelenhetett volna meg, de sokkal valószínűbb, hogy a gitáros úgy vágta volna ki őket a kukába, hogy csak nyekkennek.

Egyébként pedig a Ty által elénekelt darabok sem eszik meg most reggelire a Shadesen hallhatóakat, ha már itt tartunk... Ez alól talán kivételt képez a szintén hozzá köthető, King's X-es mércével is még lazán elfogadható Festival, ami komolyan vehetetlen és humoros szövege ellenére zeneileg egyértelműen a legdominánsabb momentum a lemezen. Szólója is pontosan az a tipikus imprós, nagyon jól megfogott hangokkal, behunyt szemmel és érzéssel eltolt fajta, amiben Tabor mindig is nagyon otthonosan érezte magát. Utóbbira persze elég sokat kell várni, s már az is elég fura, hogy egészen a negyedik tételig kell eljutni ahhoz (Give It Up), hogy előkerüljön végre némi funkos lendület és soulénekesekre jellemző visítás, de még ez is sokkal inkább Pinnick valamelyik szólócuccát idézi, mintsem egyből rávágnánk, hogy tipikus King's X-ről van szó. Az első három kompozíció viszont még ehhez képest is csak szöszmötölésnek hat (a Flood Part 1 érthetetlen, hogyan kerülhetett fel a korongra), bár persze tudjuk jól, hogy ez a banda még az ilyesmikben is tudott egykor kellemes perceket okozni. A Tabor templomi harangozást imitáló akkordjaival startoló, többnyire kellemes Let It Raint leszámítva eléggé érdektelenül indul a műsor, és ez sajnos még a Ty által előadott, Beatles-ízű vokálokkal és pszichedelikus szólóval fűszerezett All God's Childrennél is csak enyhén csap át lelkesedésbe, ami ráadásul egy régebbi dal pofátlanul újraírt verziója. (Vagyok olyan rendes, hogy nem árulom el, melyiké.)

Az ezt követő, Jerry által hozott Take The Time álmosító ritmikája és melódiái első körben még tovább fokozzák a dögunalom rád telepedő érzetét, pedig később kiderül, hogy a dal nem is rossz. De hozzájuk képest annyira azért nem is jó. Az embernek itt már szinte kedve lenne odarohanni felhúzni az utolsókat ketyegő faliórát, mert ha továbbra is így lassul az ütem, az lesz a vége, hogy megáll a szerkezet. Persze távol álljon tőlem, hogy bántsam Jerryt, hisz komoly betegségeket vészelt át ő is. A Swipe Up a középtempóra felhúzott súlyosságától tűnik elsőre fogósnak, de sajnos a későbbiekben semmire nem fogsz belőle emlékezni, ahogy a dobos középszerű Holidaysére sem, s ezeket követően a lemez végkifejlete is totálisan elsüllyed a feledés homályába, még úgy is, hogy a jobban sikerült szerzemények között említhető Watchert telepakolták Beatles-ízű harmóniákkal és tipikus hangszerelési megoldásokkal.

Nagyon nem esik jól ezeket most leírni, de hát mit lehet tenni. A hiba nyilván az én készülékemben van, hiszen az elvárásaim már-már nem evilágiak ezzel a csapattal kapcsolatban, főleg ekkora kihagyás után, de hangsúlyozom: a minőségbe és a jelenleg is magasra helyezett színvonalba ez alkalommal sem tudnék belekötni. Már csak azért is feljebb kerekítettem a pontszámot eggyel, mert pusztán örülök neki, hogy létezik még az a zenekar, aki úgy képes interpretálni a klasszikus Beatles-vokálokat, ahogy kábé senki a színtéren. Nem állítom, hogy vállalhatatlan a Three Sides Of One, mert – ha csak feltételesen is – odatehető a kevésbé jól sikerült anyagaik mellé, és ha adsz neki lehetőséget, idővel beérik. De továbbra is azt mondom, hogy ha az új „akár ez is lehetett volna King's X"-et akarod hallani, próbálkozz inkább Tabor legutóbbi szólólemezével.