Shock!

Nekem is úgy kellene kezdenem ezt a bevezetőt, ahogyan Oravecz kolléga is tette pár nappal ezelőtt a Cannibal Corpse-ismertetőnél: nem irigylem azt a kritikust, akinek a friss KK's Priest-lemezről kell véleményt formáznia. Jelen esetben magamat, sőt, már előre utálom, hogy egy olyan veterán és köztiszteletben álló zenészről kell őszintén fogalmazni, aki annyi mindent tett le az asztalra és rengeteg jóságot köszönhetünk neki. Mert egyszerűen nem illik olyan tapintatlanul fogalmazni róla, ahogyan én most fogok. Illetve dehogy fogok. Isten őrizzen attól, hogy bántsam a vén Kéj K. papot, kössünk bele most inkább „csak" óvatosan az újonnan érkezett anyagba.

Egyes esetekben nincs is semmi értelme korábbi mesterművekhez hasonlítani egy-egy ikonikus előadó jóval későbbi és aktuális produkcióit. Ez a jelenség általában azokra a csapatokra jellemző, akik évtizedekig tartó pályafutásuk alatt komoly zenei transzformáción mentek keresztül és annak ellenére is nagyon magas minőségben utaztak, hogy gyakorlatilag teljesen más jellegű muzsikát írnak, mint a kezdetekben. Gondolok itt olyanokra, mit mondjuk a The Beatles, a Queen vagy akár az Opeth. Főszereplőinkről, K.K. Downingról, illetve Tim „Ripper″ Owensről már nem igazán lehet elmondani, hogy jelentős zenei átalakuláson estek át karrierjük során, hiszen mindig is hagyományos fémzenében utaztak mind a Judas Priesttel, mind pedig a különböző egyéb formációkkal. Szerintem nem lesz abból sem sértődés, ha ehhez rögtön hozzá is tesszük: náluk néha azért elég változó volt a színvonal.

És itt lyukadunk ki a Judas Priest ex-gitárosának két évvel ezelőtti bemutatkozó lemezéhez, amiről még a süketek is levonhatták azt a következtetést, hogy egy keserűségből elpottyantott „bosszúhadjárat" volt, s mint ilyen, (nekem) nem is okozott maradandó élményt. Még akkor sem lennék képes felidézni belőle bármit, ha reggeltől estig random pörgetném, így nem csoda, hogy a 2021-es év egyik legnagyobb csalódása is ez volt számomra. S ugye azt is tudjuk, hogy részben miért is alakult ez így. Nyilván az elvárásaink – vagy inkább csak azok az emlékeink, amelyeket nem lehet csak úgy a szemétbe kihajítani – elég magasan helyezkednek el zenéket tároló polcainkon, sőt, a Sermons Of The Sinner dalai arra is nagyon ráerősítettek, amit már a Judas Priest kezdeti időszakában is sejteni lehetett. Vagyis, hogy a legendás Tipton/Downing gitárpáros két tagja közül valójában ki volt a dominánsabb dalszerző, kihez kapcsolódtak későbbiekben is a zenekar csúcsnótái. De gondolom, hogy nem árulok el zsákbamacskát azzal, ha azt mondom, hogy – Ken érdemeit nem alábecsülve – leginkább Glenn Tiptonnak (és persze Rob Halfordnak) köszönhetjük a legegyedibb és leginkább időtálló Priest-alkotásokat. Ezek jellegéből és Tipton védjegyeiből adódóan nem csak én következtettem arra, hogy a Judasban mindig is utóbbi kettő volt a legfőbb bűntárs.

Utóbbi szerzőpárosokra egyébként számtalan hasonló példát is fel lehetne hozni a komplett zeneiparból, de elég, ha csak egyet említek: Hank Shermann és Michael Denner a Mercyful Fate-ből, ahol szintén előbbi volt az értelmi szerző (King Diamonddal egyetemben). Hiába emlegették a két gitárost szinte minden alkalommal együtt, és hiába is ragaszkodik utólag ahhoz Denner, hogy nélküle bizony nem születtek volna meg a klasszikus Fate-nóták, ez igazából elég messze áll a valóságtól. A középkategóriásnak is csak jóindulattal nevezhető, tucattermékeket is gyakran bevállaló Ripper alkotói válságáról is érdemes némi szót ejteni. Bármennyire is imádom őt, nála megintcsak van némi jogosultsága a párhuzamoknak, hiszen kábé azóta nagyrészt változatlan zenei stílusban mozog, hogy először felsírt a szülőszobában. Jó, egy alkalommal kipróbálta magát a dallamosabb hard rock területein is az A New Revenge projektben, ami meglepően ki is emelkedett az utóbbi termések közül. Kár, hogy úgy eltűntek vele a süllyesztőben, mintha nem is léteztek volna. S ha már itt tartunk, szerintem az énekes a második Charred Walls Of The Damned-lemezre énekelte fel karrierje toronymagasan legerősebb dalait, illetve a két Iced Earth-korongra (The Glorious Burden és Framing Armageddon). Az általa jegyzett Judas Priest-anyagok közül pedig az első azóta is nagy favorit. Ez persze erősen szubjektív vélemény és senkit sem érdekel, azonban azt azért vállalom, hogy a fent felsoroltakkal összehasonlítva egyik KK's Priest-dalcsokor sem hozza azt a fajta minőséget és libabőrt. A klasszik Judas-műveket meg eszünkbe se jusson melléjük sorolni.

Persze tisztában vagyok azzal, hogy őrültség egy élete csúcspontjain túlhaladt, 71 éves embertől csodákat várni, így ebben a tudatban nekem ez az új dalgyűjtemény is csupán ezerszer felhasznált elemekből összegyúrt, kapaszkodók nélküli nótákat jelent, melyekre Owens kellemeseket sikoltozik. Ez tök jó ugyan, de nem valószínű, hogy sok mindenre fogok emlékezni belőlük, hiába segítik őket olyan topmuzsikusok, mint  A.J. Mills gitáros, Tony Newton basszer és Sean Elg dobos. Egyébiránt a kissé erőltetett Priest-párhuzam a múltba visszatekintgető dalcímekkel és tartalommal továbbra sem túl szimpatikus, pedig tényleg minden tiszteletem Kené. De szerintem még ő sem tudna meggyőző érveket felhozni ahhoz, hogy rajongjak ezekért a nótákért. Bivalyerős, emlékezetes dalokkal tudna meggyőzni.

Egy ilyen terjedelmes „bevezető" után talán jó lenne értekezni magukról a friss tételekről is, de sajnos nem nagyon megy. Kellemes heavy metalt hallgatunk, ami akár a jóval karakteresebb nótákban gondolkodó Priest szigorúbb verziójaként is felfogható, s mindez jó törekvésnek is hat, de sajnos egységesen felejthető lett végül az összkép. Talán az első két-három dal, illetve a címadó nóta egyes részletei emelkednek ki a többi közül. A Strike Of The Viperben vulkánként felrobbanó Ripper-sikolyok például nagyon meggyőzőek, illetve a vegytiszta fém One More Shot At Glory és a Sons Of The Sentinel is fogósabbak a maguk módján, mint bármi az első korongról. Többnyire ezek miatt végül is úgy érzem, hogy a The Sinner Rides Again cseppet azért erősebb lett a bemutatkozásnál, bár az „erősebbről" a nyomatékot azért vegyük vissza. Nekem az első fejezet egy hatosnál semmiképp nem ért többet, ez pedig csak jóindulatom és a két főszereplő munkássága miatti tiszteletem, illetve egykori rajongásom miatt kapott egy teljes ponttal többet.

Jó azért, hogy K.K. Downing aktívan éldegéli kiérdemelt nyugdíjaséveit, ez önmagában is becsülendő.