Feltételezem, nem én vagyok az egyetlen olyan személy, aki néha már a bőrt kaparja le az arcáról a manapság látástól-mikulásig projektező, saját útjukat a mai napig keresgélő, korosodó muzsikusoktól. Sajnos egyre inkább ez a tendencia kerül előtérbe egyik legnagyobb tiszteletben tartott, örök kedvenc énekesemnél is, hiszen lassan már lexikont kell fellapoznunk ahhoz, ha fel akarjuk idézni Tim „Ripper″ Owens pályafutásának sarokpontjait és vendégszerepléseit.
Elég csak az idei felhozatalt szemügyre venni, rögtön három, teljes lemezt megjelentető formáció neve is felbukkan az énekes névjegye mellett, pedig még csak az év negyedik hónapjában járunk. A leginkább egy falusi sikolyversenyt imitáló The Three Tremors bemutatkozó albuma mellett a Savatage-, Fates Warning- és Testament-tagokat tartalmazó, valamivel azért kellemesebb Spirits Of Fire lemeze is az ő hangjától zeng, ahogy A New Revenge-é is. De tegyük még hozzá ehhez a listához a tavalyi év végén megjelent, szintén jól sikerült Tourniquet-anyagot is, amelyen ugye ugyancsak kedvenc üveg- és falrepesztő hősünk a főszereplő. De hogy valami pozitívat is kapcsoljak ehhez a jelenséghez, örömmel jelenthetem: az Enemies & Lovers bizony már így frissiben is kiemelkedik az énekes közelmúltbeli és jelenlegi produkciói közül. Mind a Judas Priesttel, mind az Iced Earthszel, de leginkább a Charred Walls Of The Damneddel sokszorosan is bebizonyosodott már, hogy ha Owens papa (talán nevezhetjük már így ötven felett) megfelelő dalszerzők mellé kerül, akkor bizony csodákat lehet kihozni belőle. Márpedig az A New Revenge keretei között most valami ilyesmi történt!
A rejtett energiákat felébresztő csapatot persze muszáj a már simára koptatott szupergroup bélyegzővel illetni, mert gyakorlatilag itt is erről van szó. Keri Kelly gitáros többnyire Alice Cooper, Slash és Vince Neil mellől lehet ismerős, Rudy Sarzo basszer a Quiet Riotban, Ozzynál, Diónál és a Whitesnake-ben volt érdekelt anno, a Scorpionsból eltávolított James Kottak dobost pedig nem hiszem, hogy külön be kellene mutatni. Ripperrel megerősítve tehát ők négyen alkotják ezt a vállalkozást, akik – már csak a neveik miatt is – természetesen vérbeli, megadallamos hard rock muzsikában utaznak, úgy megközelítőleg a Whitesnake, a Scorpions és talán leginkább a Winger mezsgyéjén haladva. A csapat zenéjét tehát valahol a felsorolt zenekarok stílusának környékére érdemes betájolnod, amihez megkapod Ripper szinte folyamatosan bizsergető, alaposan bejáratott és piszok jó dallamait, ami azért is érdekes, mert a frontembert – a rengeteg szereplés ellenére is – ritkán lehet hallani ilyen jellegű zenei közegben. Eddigi munkásságát sokkal inkább a metalosabb, acélosabb hangzású csapatokban való szereplés jellemezte, amibe mondjuk ki, egy idő után tényleg bele lehet fásulni. Főleg, ha már csak előrelépés nélküli rutinmunka-szaga van a produkcióknak.
Szerencsére itt erről szó sincs, hiszen ha „csak" a dalokra koncentrálunk, profi, tapasztalt dalszerzők lelkes produkcióját hallhatjuk, akik ráadásul elsőrangú nótákat kalapáltak össze. Owens falat bontó, fémesen hasító melódiái és a hard rockos zenei alapok különös vegyületté olvasztották össze a végeredményt, ami hagyományos jellege ellenére is kellemesen hallgattatja magát, és meglepően jól is működik. Kiemelkedő nótákat nem is nagyon tudnék említeni, mert a dalok mindegyike tartalmaz színvonalas, szórakoztató és megjegyezhető pillanatokat, amelyek miatt az embernek megjön a kedve újra és újra lepörgetni őket, ezért inkább csak személyes kedvenceket említenék meg. Ilyen mindjárt a műsort indító, ökölrázós The Distance Between és a hátborzongatóan ultramelodikus Glorious, de az ezeket követő régi, jól bevált recept szerint felépített, embert próbáló énektémákkal telerakott The Eye, valamint a Fallen is örök kedvenc marad. Utóbbit akár még maga Kip Winger is eldalolhatná, annyira egyértelműen hallhatóak benne a stílusjegyei, azonban ezek mellett a többi nóta is teljesen rendben van. Az Alice Cooper rekesztős verzéire emlékeztető, és egyben a Judas Priestet és Rob Halfordot is megidéző refrénnel megáldott, epikus hangvételű Only The Pretty Ones, a címadó, vagy akár a majdnem egyforma klipeken már megismert – szintén újkori Winger-ízű – The Way és a Never Let You Go is minőségi cucc.
Ha esetleg te is úgy gondolod, hogy a túlerőltetett vásári giccsnek is bátran nevezhető The Three Tremors csalódást okozott legutóbb, de mégis Ripper hívének tekinted magad, próbálkozz inkább ezzel a dalcsokorral, persze a Spirits Of Fire mellett. Céltalanul sodródás ide, Monst(ez-itt-a-rEklám-helye)r-satyesz oda... A jó ideje készülgető Enemies & Lovers ismét csak ráerősít arra, hogy Owens zseni énekes, és most végre értő kezekbe került.
Hozzászólások