Shock!

Van valami kellemesen nosztalgikus abban, hogy az új Lana Lane-lemez nyitószámának címe Remember Me. Valóban, rég nem látott kedves ismerősként köszönt ránk a dal és vele együtt a kellemesen telt, mégis szellős, a mai túltermelésben üdítően ható sound. Nemcsak, hogy emlékszünk rá, de mi tagadás, hiányzott is: öt-tíz évente jólesik fülnek-szívnek-léleknek egy új Lane-Norlander dalcsokor. Dallamos fronton tulajdonképpen senki sem játssza ezt a progos hatású rockzenét úgy, mint ők, markáns stílusjegyekkel, de zenekari munkában, dalközpontúan gondolkodva. Erik Norlander, bár a Wakeman-Emerson iskola éltanulója volt, sokat merített Ken Hensleytől és a nagy tengerentúli AOR-zeneszerzőktől is, ennek köszönhetően tehát mindig oda tudott figyelni az egyensúlyra, és sosem telepedett rá a zenére billentyűivel, még szólólemezein sem. Persze villantani is tud, ha kell, de fontosabb számára a hangszerelés, a zenei finomságok és a közérthető megfogalmazás.

Persze ha a zenekarodban a feleséged az énekesnő, ráadásul olyan hanggal, amilyen Lanának van, muszáj odafigyelni az énektémákra, meg arra, hogy mit raksz ezek alá. Milyen is ez a hang? Talán az egyik legkülönlegesebb a színtéren, és az isten is arra teremtette, hogy az itt és a korábbi lemezeken hallható igényes, elegáns, mégis erőteljes alapokra feltegye az i pontját. Baromi jó a surround hangszórók előtt ülve vagy fejhallgatóval figyelni a zenét, a dalokban rejlő ezernyi finom apróságot, például ahogy a húzósabb témák alól felsejlenek az akusztikus díszítések vagy ahogy Erik diszkréten szőnyegez. És ki kell emelni a gitármunkát is (Jeff Kollmann és Mark McCrite is régi családtagok, utóbbi basszuson is játszik), ami szintén nem hivalkodó, de rendesen odatették: rögtön a már említett nyitódal szólója is baromi élvezetes, de hallunk még érdekességeket a továbbiakban is. A dobsound és a játék is kimondottan tetszik, Greg Ellis elegánsan teszi hozzá a magáét a zenéhez, rengeteg ízes figura, apró díszítés színezi a viszonylag egyszerű ritmusokat. Nem tudom, pontosan hogyan vették fel a lemezt, de ha azt mondanák: ugyanúgy, mint ahogy a három előzetes klipben együtt játszanak abban a szobában, simán elhinném.

A Remember Me-n kívül nagy kedvenc lett a Bring It On Home (bár itt tetten érhető némi önplágium a Garden Of The Moon debütről), a '70-es éveket idéző Lady Mondergreen (ha már felmerült Hensley neve az elején), a Miss California (nem úgy, ahogy elsőre gondolnánk, ez egy nagyon szép, honvágy-tematikájú merengés) és nagyot mennek a címadó dal 8 és fél percével is, ebben még Pink Floyd is van, és talán a régi Ayreon-vendégszereplések is Erik eszébe jutottak komponáláskor.

Semmi szükség túlmagyarázni a dolgokat, ez itt 58 perc idegnyugtató, ránckisímító, kellemes hard rock, kiemelkedő énekhanggal, modernkedés és különösebb kilengések nélkül, túlzásba nem vitt, megkapó lírai pillanatokkal. Sure we remember you, Lana.