Shock!

A Lanfear egy német progmetal-csapat, akik éppen húsz évvel ezelőtt jelentették meg bemutatkozó nagylemezüket, a Towerst. Ha ennek ellenére nem hallottál még róluk eddig, abban semmi meglepő sincs, a banda ugyanis az underground legmélyebb bugyraiban tevékenykedik. Szemfüleseknek viszont ismerős lehet a nevük, hiszen a '90-es évek végén és a 2000-es évek elején burjánzó proghullám pici előnyt számukra is jelentett, így ha nem is kerültek reflektorfénybe, de mégis szert tettek némi ismertségre. Én is ekkor fedeztem fel őket, harmadik anyaguk, a 2003-as The Art Effect pedig a mai napig a kedvencem tőlük. A minőséget pedig természetesen azóta is megbízhatóan hozzák.

Hetedik nagylemezük, a The Code Inherited nem friss cucc, hiszen még júliusban jelent meg, ennek ellenére érdemes megemlékezni róla. Ahogy az eddig is jellemezte a német ötös zenéjét, most is jobb híján progresszívnek nevezhető metalban utaznak, a skatulyát azonban esetükben is értsd úgy, mint a szintén nemrégiben emlegetett Poverty's No Crime-nál: ez technikás, magas hangszeres tudást igénylő, dallamos zene, ami valójában semmi újdonságot nem hordoz magában, viszont az ilyesfajta muzsikák kedvelőinek tuti, hogy elnyeri majd a tetszését.

A 45 perces anyag erősség ismét Nuno Miguel de Barros Fernandes, a 2006-ban csatlakozott énekes (egyetlen magyar fellépésükön, az utolsó Metalfesten is vele lehetett elcsípni a csapatot), akinek bársonyos, mély tartományokban otthonosan mozgó hangja és fogós dallamai teszik a Lanfear dalait emlékezetessé. Természetesen a zenei oldal is rendben van: a hangszeresek minden felesleges magamutogatás nélkül hozzák a technikás témákat a kifejezetten kellemes hangzású lemezeken, de a számokat Nuno teszi igazán karakteressé és emlékezetessé.

Szükség is van a jó refrénekre és verzékre, a The Code Inherited zeneileg ugyanis eléggé homogén, azaz a dalok többnyire ugyanolyan hangulatúak, kevés a zeneileg a sorból kilógó olyan darab, amire nem az énekes miatt kapom fel a fejem. A kezdő, klipes Delusionist mondjuk pont ilyen, hiszen úgy indul, mint valamiféle King Diamond-jellegű misztikus darab, később azonban átváltanak benne a tőlük megszokott, kissé talán az Enchanttel párhuzamba állítható progmetalba. Mellesleg ez a lemez egyik legjobbja, így jó húzás volt klipesíteni. A tíz perc feletti, elszállós részeket is bőven adagoló, illetve súlyosabb éneket is felvonultató címadó is a legerősebbek között van, számomra a legjobb tétel azonban a sor végére került, abszolút kakukktojás Summer of '89. Ez a dal a maga hajmetalos karakterével totál kilóg az albumról, olyannyira, hogy sokáig meg voltam győződve róla, csakis feldolgozás lehet, pedig nem az. Bár totál elüt a csapattól megszokott dolgoktól, nagyon jól áll nekik ez a hangzásvilág, ráadásul azzal, hogy a végére becsempésztek egy ilyen, gyökeresen más típusú szerzeményt, a korong végét is érdekessé, izgalmassá tudták tenni.

A Lanfear tehát ezúttal sem okozott csalódást, sőt, meg merem kockáztatni, hogy a The Art Effect óta nem tetszett ennyire egyetlen lemezük sem. Dallamos- és progmetal-híveknek maximálisan ajánlott.