Shock!

A német progmetal szcéna csendben, de megbízható minőségben szállítja a lemezanyagokat, többé-kevésbé rendszeres időközönként. Nem is tudom, a Dream Theater sikere mennyire volt konkrét hatással a bandákra, elvégre legtöbbjük még az Images And Words környékén vagy előtt is ténykedett már, sőt, némelyikük már a When Dream előtt is létezett.

Mégis, bármelyik Vanden Plas, Dreamscape, Centaur, Ivanhoe, Poverty's No Crime stb. lemezt hallgatjuk, mindig beugrik a nagy tesó neve, de hát ez már csak így van, óhatatlanul is a legismertebb névre asszociál az ember. Ugyanakkor az is biztos, hogy a német proggerek ugyanúgy nem tiltakoznának a Dream skatulya ellen, mint ahogy az Age Of Nemesis gárdája se teszi nálunk, elvégre bókként is lehet az efféle párhuzamokat venni – és szó ami szó, a német progmetal zenekarok általában jól is nyomják.

A Lanfear is aktív képviselője a germán prog színtérnek, amely színtér vélhetőleg csupa haverból áll, úgy rajongói, mint zenekari szinten – elvégre első lemezüket (The Art Effect, 2003) a Dreamscape stúdiójában vették fel. Kis csúszással a banda tartja magát a kétévenkénti lemezmegjelenéshez, elvégre a második anyag (Another Golden Rage) 2005-ben látott napvilágot, ez az új cucc pedig most. Valószínűleg azért is telt el ezúttal három év (ami amúgy nem baj, elvégre a Dreamet is a taposómalom őrölte/őrli fel), mert énekesváltás történt: a magas tartományokat kedvelő Tobias helyett immár új hangot hallhatunk a Lanfear élén. Az első felületes hallgatás alatt is gyanús volt, hogy akármennyire is tucatnak tűnt az új énekes, valahonnan mégis ismerősnek tűnt. Aztán kiderült: valóban, görög volt a falóban. Illetve egész pontosan egy spanyol: Nuno Miguel, aki az Anguish nevű, tudomásom szerint szintén német székhelyű banda torka volt (egész pontosan meddig is? egy lemezüket ismerem, de az sem tegnapi). A Lanfear nem annyira dreames, inkább misztikus progpowerben gyökeredző muzsikája ettől a váltástól függetlenül is maradt a régi és Nuno hangja is ugyanolyan remekül illik hozzá, mint elődjéé. Kissé karcosabb az orgánum, talán némileg színtelenebb is, de ha valakinek eddig a sok magassal volt baja, többé nem kell, aggódjon. Aki viszont sikolybarát, az sem csalódhat: van az is, de a „kevesebb néha több" elv alapján itt-ott elszórva.

A korábbi Lanfear anyagoktól sem mentem a falnak: bármikor jó volt hallgatni, de utána sose tudtam semmit felidézni a zenéből és igazság szerint nem túl gyakran gyötört a vágy, hogy szarrá koptassam a két albumot. Most is ugyanez a helyzet: amíg pörög, tök jó, de a kritika megírása után lehet, hogy évekig nem kerül majd elő a társadalomkritikus borítójú (bűzlik, hogy konceptalbumról van szó) X To The Power Of Ten. A történet a szokásos: profi hangszeresek, akik tudásukat ízlésesen villogtatják meg időnként (semmi felesleges magamutogatás, de tényleg!), jó énekes megbízhatóan kellemes dallamokkal, okés hangzás, de valahogy nem érzem az életre szóló szerelem potenciálját és hiányzik az a bizonyos szikra. Nem biztos, hogy ezzel mindenki így lesz, tehát lebeszélni senkit sem akarok, épp ellenkezőleg, mindössze nekem ez szimplán egy korrekt anyag, különösebb spiritusz és kiemelkedő csúcspontok nélkül. A Symmetry c. Anguish lemez nekem ennél sokkal jobban tetszett és azt bizony a mai napig elő-előveszem. Mondjuk egy következő Symphony X vagy Kamelot turnén szívesen megnézném a Lanfeart...