Shock!

Van az a mondás, hogy léteznek jobb sorsra érdemes zenekarok. Ezek egyike az egykori hajmetálos Lillian Axe, akik valahogy mindig rossz helyen voltak rossz időben, (többnyire) jó lemezanyaggal. Valószínűleg ha lett volna a zenekarban vagy mellettük egy karakán figura, aki húzza a szekeret árkon-bokron át, talán nem így alakul a történetük, de hát talán egy párhuzamos dimenzióban ez meg is történt. Itt azonban maradtak kultzenekar státuszban, tengernyi tagcserével, így talán senki nem lepődik meg azon, hogy az előző, tizenegy éve (!) megjelent XI: The Days Before Tomorrow-n bemutatkozó Brian Jones is a múlté, két éve szólópályára lépett (legalábbis ez volt a fedősztori, sokat nem hallani róla), a mikrofonhoz nekünk ismeretlen, a Lillian Axe mozgatórugójának, mindenesének ismerősebb arc került, Brent Graham, aki azelőtt Steve Blaze-zel közös csapatokban zenél. Mondanom sem kell tán, hogy nem csak énekesfronton történt csere a csapaton belül, az előző gárdából csupán a gitáros Sam Poitevent maradt aktív tag. Nem lehet könnyű arc Steve sem – tetted hozzá gondolatban te is.

Mindamellett az új hangkarakter némelyest hasonló az elődjéhez, noha Briannek élesebb, kicsit orrhangú orgánuma után Brent fátyolosabbnak tűnik, külsőre ugyanazt a nagydarab, átlagos rockercsávót kapjuk, az énekdallamokat meg úgyis Blaze írja. A lemez témájának „az anyaméhtől a sírig” topikot választották, ami széles utat vájhatna a dalszövegek dzsungelében, ennek ellenére sokat nem kell várnunk. Felvállaltan keresztény tematika lengi körbe a Lillian Axe gondolatvilágát jó ideje, nem is hozzám szól ez már, nekem kicsit sok a nyílt hozsonnázás bizonyos helyeken, de jótékonyan túllendülök rajta. Illetve túllendülnék, ha a zenei matéria feledtetné, ám hiába hallgatom jó ideje a lemezt, és próbálom megtalálni a kellemes pontokat, ezekből bizony kevés akad.

Az indító Breathe és I Am Beyond azonnal felismerhető, jellegzetesen Blaze-féle zenei világa még bizakodásra adott okot, és tény, hogy ezeket a gitártémákat, énekdallamokat már többször hallhattuk, mégis kellemesek a fülnek sokadszorra is. De aztán nem úgy folytatódik a történet, ahogy remélnéd. És hát bizony szó szerint azonnal pofán csap az is, ami mindig a zenekar fő gyengéje volt: a hangzás. Komolyan felfoghatatlan számomra, hogy 2022-ben miképp lehet ennyire lebutított, csörgős dobokat (oké, dobgépet, de akkor is) és erőtlen gitárokat rögzíteni, sajnos sokadszorra kell leírni náluk, hogy ez sok éve is demós szint lett volna. És sokadszorra értetlenkedünk, vajon miféle szűrőn megy ez keresztül, illetve hát valószínűleg semmilyenen, mert Steve egy személyben tartja a gyeplőt nagyon sok éve, és nem enged belőle. Ez már így is marad örökké, kár reménykedni bármiféle változásban, Blaze kiválóan érzi magát a saját kis buborékvilágában, így a zenekar újkori anyagainak legendásan penetráns soundja örökre a védjegyük marad.

Szóval a reményteles indítás után pillanatok alatt laposkúszásba megy át a dalok sokasága, és hiába kapod fel a fejed egy-egy jobb riffre vagy énektémára (amit igazából korábban már hallottál tizenötször), az akusztikus No Problemre meg a záró Ascensionre, ha keresztre feszítesz, sem tudok kiemelni sokkal több pozitív pillanatot. Rettenetesen sok bő egy óra ebből a fajta önismétlő múltidézésből, ahonnan pont az igazi szív és lélek hiányzik, pedig pont azt szerették volna erőszakkal beleszuszakolni a dalokba. Sok a totálisan egyforma középtempó is. Persze tény, hogy pont ezekre lehet ájtatosan ide-oda topogni, de hosszú távon szemhéjleragasztó a hatása. Megkockáztatom, ezekből a dalokból össze lehetett volna rakni egy egész okés EP-t, de kizárólag korszerű hangzással és egy külső füllel, aki gatyába rázza az ötleteket és kiszórja a resztlit. Nem tudom azt mondani, hogy őrületes ziccert hagytak ki ismét, mert sajnos rég tovarobogott az a bizonyos vonat, és a nosztalgiaszekérre sem tudnak felkapaszkodni ezzel az új anyaggal. Kár értük, jó ügynökök voltak.