Shock!

Titkon reméltem, hogy a többek között az Arenából, az It Bitesból és a Frostból is ismerős John Mitchell tavalyelőtti Lonely Robot-lemezének lesz egyszer még folytatása, és most, amikor már kellemesen összebarátkoztam a második felvonással, azt kell mondanom, hogy nagyon is megérte elkészíteni a The Big Dreamet. Már most úgy tűnik, hogy progos vonalon az idei év egy árnyalatnyival erősebb lesz a tavalyinál, pedig állítólag a Symphony X-től például nem nagyon számíthatunk friss dalokra ebben – és az elkövetkező két-három – esztendőben. Mindegy is, érlelődjenek csak azok az ötletek, töltődjön fel mindenki... a panaszkodásnak egyébként sincs most helye egy olyan zenei közegben, ahol egyre erősebb lemezeket mutatnak fel a Mitchellhez hasonló kaliberű dalszerzők.

A sci-fi koncepció és atmoszféra természetesen ez alkalommal is behálózza a teljes anyagot, s most a dalok is még egy fokkal kiforrottabbra sikeredtek az előző termésnél, gondolatiságban és zenei szempontból is egyaránt. A Pink Floyd-ízű, lebegős, a tér minden egyes centiméterét betöltő, lélegző hangszerelés tökéletesen lenyugtatja az ilyesmire fogékony elmét, és sokszor tényleg olyan hatást kelt a zene, mintha az ember valami végletekig lelassított természetfilmet nézne, vagy minden terhétől és gondjától megszabadulva, letörölhetetlen mosollyal az arcán lebegne szabadon a végtelen, gravitáció nélküli világűrben. Persze alapszabály az efféle lassan hömpölygő, nehezen kibontakozó muzsikáknál, hogy nem ítéljük meg őket elsőre, főleg, hogy sokszor előfordul: az ember nehezen érez késztetést a többszöri újrapörgetéshez, és az egész zenehallgatás átfordul valamiféle magunkra erőltetett, kényszeres pótcselekvéssé. Na, itt ilyesmiről szerencsére szó sincs, hiszen Peter Gabrielt is a torkában rejtegető főhősünk és alázatos segítői pontosan úgy komponálták meg ezeket a szerzeményeket, hogy szépen, fokozatosan lényed legbensőbb mélységeit markolják meg. És valóban, idővel tényleg azt veszed észre magadon, hogy a The Big Dream egyre inkább csak hallgattatja magát.

Persze első alkalommal sem lehetett azt mondani, hogy unatkoztam volna. A Sigma refréne például már rögtön kitörölhetetlenül az agyamba égett, de az albumot indító Prologue (Deep Sleep) is semmihez sem hasonlítható hangulatot teremt. A billentyűs hangszerekért és a szintiszőnyegek effektezéséért, meg úgy egyébként a visszhangosítás bonyolult tudományáért felelős hangmérnökök, vendégzenészek (Liam Holmes) munkája is megérdemel egy hatalmas nagy pacsit a végeredmény miatt, ugyanis itt a bizonyíték, hogy a hangszerek delayezését úgy is meg lehet valósítani, hogy pontosan a megfelelő hatást érjék el. Elég csak meghallgatni az Awakenings végtelenül nagy tereket betöltő, a kozmosz legtávolabbi sarkáig elröppenő akkordjait, vagy az éteri, False Lights ügyesen zengetett zongorabontásait, de említhetném az ugyancsak ragadós melódiákat hordozó In Floral Green súlytalan momentumait is. A Pendragonból és Steven Wilson csapatából ismert Craig Blundell ütős és Fish basszusgitárosa, Steve Vantsis visszafogott, alázatos, de mégis fifikás játéka is rengeteget javít az összképen (The Divine Art Of Being), az ő tevékenységüket talán felesleges is túlragozni és külön bemutatni.

A leghosszabbra nyújtott instru címadóval megint csak a végtelen világűrben lebeghetünk, az utána következő, keserűen szép, drámai Hello World Goodbye-jal együtt, amely simán maximális pontszámot érdemel. A világ összes fájdalma benne van ebben az egyetlen tételben, ám ennek ellenére is könnyfakasztóan gyönyörű tud maradni. Aztán az ember nem is gondolná, de az utazás végére még ezeket a libabőrős melódiákat is képesek Mitchellék tovább fokozni az epilógusként is funkcionáló, instrumentális Sea Beamsszel, amely tulajdonképpen olyan már, mint valami ezoterikus muzsika, azzal a különbséggel, hogy itt szó sincs háttérzenéről, mivel a kiirthatatlan dallamok óhatatlanul befészkelik magukat az ember lelkébe, hogy aztán ott ragyogjanak tovább.

Ha már megvan a jegyed a pár év múlva startoló Mars-expedícióra, ne feledkezz meg a The Big Dreamről sem!