Jajj, hát ez egy nagyon sokáig halogatott iromány. Reméltem, hogy a sok ígérgetés ellenére végül is elfelejti a szerk., hogy nekem lett kiosztva, de csak megtalált a lemez. Miért is fáztam nagyon tőle? Hát tessenek egy pillantást vetni az oldalt látható borítóra - nem rettenetes? Sok jót az ember ez alapján nem vár... Végső soron azonban nem is olyan rossz ez a zene.
Tehát adva vannak az eltúlzott külsőségek, ezek ebben az esetben semmiféle társadalomkritikus éllel nem bírnak (bár ki tudja?), szimpla idiotizmusról van szó, és a finn zenekar (odahaza nagykiadónál vannak! gratulálok!) fő célkitűzése nem más, mint a szórakoztatás. Ahogy nézem, látványos koncertjeik lehetnek, de lemezen a poén csak egyszer sül el. Másodszorra "csak" a zene marad, ami pedig alapvetően nem vészes, ráadásul sokkal lightosabb, mint azt a csapat kinézete alapján gondolhatnók. Semmi brutalitás, halálhörgés, mélyrehangolás, durvulás, zúzás: egy pici gothic, valamennyi love metal, némi motoros feeling, egy csipetnyi Monster Magnet és sok-sok White Zombie, de még ennél is több Alice Cooper - ebből áll össze a Lordi muzsikája. Utóbbi két hatás persze nem meglepő együtt, hiszen tudjuk, mekkora istene Rob Zombie-nak a vén boszorkánymester, illetve az is ismert tény, hogy azért maga Alice is kísérletezett már olyan finom elektronikával, ami itt hallható időnkint.
Szóval, rendkívül slágeres, de kellően rockos a végeredmény: afféle rockklub-talpalávaló. Skandináv és német Wigwamokban biztos dübörög is, de hogy a magyar klubok felfedezték-e már, még nem derült ki számomra. Mindenesetre a kellően besörözött rockerhad biztos kajolná itthon is, két Tankcsapda, hat Junkies és egy-egy Manson között még bele is illene a repertoárba; sőt azt hiszem, Finntroll és társai-rajongók számára is abszolút élvezhető lehet. Ez is finn, ez is bulis, ez is kifestett.
Bár a Lordi albumának kétségtelenül vannak tisztán zenei erényei a party-hangulattól és jó értelemben is vehető "egyszerű" szövegvilágtól eltekintve is (nem kutyaütő amatőrök, hanem kimondottan jó zenészek hozzák az alapokat), az igazság az, hogy a muzsika egy fentebb felsorolt összetevője sem tartozik kimondottan a kedvenceim közé, ezért kötve hiszem, hogy a kritika megírása után még egyszer meghallgatom ezt a lemezt. Persze, a Lordi mentségére legyen mondva, ezen sorok írója unalmas kispolgár, a "nyugdíjas metal"-kör oszlopos tagja, és humorérzék sem sok szorult belé. Ráadásul senki semmiféle Kerrang!-jelölésétől sem esik hasra, sőt... Bocsesz!
