A Plan Nine sztorija valamikor a '90-es évek legelején indult, amikor a komoly zenei- és magánéleti válságot átvészelni igyekvő Arjen Lucassen belefutott régi bandájába, a Bodine-ba, akiknél épp egy bizonyos Robert Soeterboek énekelt. A két figura hamar össze is haverkodott, és mivel Lucassent elvarázsolta Robert hangja, illetve színpadi előadásmódja, ráadásul akkori bandája, a Vengeance is épp kiadó után kajtatott, gyorsan el is kezdtek dalokat írni közösen. A munka annyira jól haladt, hogy hamarosan volt vagy húsz témájuk, ráadásul kinézett egy lemezszerződés is az Ed Wood kultikusan szar sci-fije, a Lugosi Bélát is felvonultató Plan Nine From Outer Space után elnevezett csapat számára. Lucassent ugyanis ekkoriban megkörnyékezte az Accept, csatlakozása fejében pedig előzenekari pozíciót meg szerződést ajánlottak a Plan Nine-nak. Mivel azonban Arjen visszautasította az ajánlatot, természetesen a deal egyéb részei is mentek a levesbe, a Plan Nine pályafutása pedig ezzel 1992-ben be is fejeződött. Arjen nem sokkal ezután hozta ki az első Ayreon-nagylemezt, igen komoly sikerszériát kezdve ezzel, amelyből ugyan csak epizodistaként, de Robert is kivette a részét.
2022-ben aztán, a „zenekar" harmincéves jubileuma kapcsán Robert vetette fel, hogy leporolhatnák a régi dolgokat, Lucassennek azonban a készülő, grandiózus 01011001-koncertek miatt nem volt ideje, így halasztani kellett a projektet. Két év késéssel, idén jelenhetett meg végül az igen találóan The Long Lost Songsra keresztelt album, amely egyszerre látott napvilágot a 2023-as Ayreon-bulikról készült koncertanyaggal.
Harminc évvel ezelőtt Arjen még nem az a lelazult űrhippi volt, akinek imidzsét mára magára vette, így a Plan Nine dalai szövegüket tekintve még jóval közelebb állnak a klasszikus rocktémákhoz – csajok, pia, szerelmi bánat, sportautók –, mint a későbbi dolgai. Mindezt pedig négy-ötperces, némi southern ízvilágot is egyértelműen hordozó, bluesos hard rock dalokba csomagolva adják elő. Robert mélyen búgó, kicsit azonban reszelős orgánuma miatt a Whitesnake-párhuzam azonnal adja magát, de akad a zenében egy csomó Free, Bad Company meg Purple és Uriah Heep is. Ha hallottad a Supersonic Revolution bemutatkozását, akkor adj hozzá ahhoz pár kavargó ördögszekeret meg egy jó adag cowboy-feelinget, és meg is kapod nagyjából a Plan Nine-t.
Arjen persze nem tud kibújni a bőréből, így a három évtizedes dalokat alaposan felpimpelte, azaz csomó védjegyzett zenei megoldás annak ellenére is ismerős lesz a Star One/Ayreon-cuccokról, hogy ez itt egészen más világ. Külön jópofa, hogy az anno a kérészéletű bandában együtt muzsikáló arcok közül a két főhős mellett itt van Miriam Van Doorn énekesnő, Peter Vink basszusgitáros és Cleem Determeijer billentyűs is, azaz mindenki, kivéve a rég elhunyt dobost, Rob Van Der Listet. Ők az Annie Moore című dalban vendégszerepelnek, ami elsőként készült el a lemezhez, egyben át is szakította a gátat, így sorban követte további tíz újravett, régi téma, olyan muzsikusok közreműködésével, mint az Arjen mellől évek óta kirobbanthatatlan billentyűs, Joost Van Den Broek, Marcel Singor gitáros (Kayak, Ayreon), Koen Herfst dobos (Vandenberg), Rob Van Der Loo bőgős (Epica) és Irene Jansen énekesnő (Ayreon, Star One, Gary Hughes). És rajtuk kívül is felbukkan még egy rakat ilyen-olyan vendég, de alapvetően ez a zenekari mag alkotja a bandát, akik egyébként turnézni is terveznek, nyilván már Arjen nélkül.
Összességében a zenétől pedig nem kell többet várni annál, ami: régi barátok fesztelen, de színvonalas örömzenélése ez, a nagy elődök nyomvonalán haladva, bő 45 percben. A nyitó Doctor Robert's Medicine Show az AOR felől érkezetteknek is kellemes pillanatokat fog okozni annak ellenére, hogy a vége eléggé metálosba fordul, de Robert hangja miatt Ronnie James Dio- és bluesrajongóknak is melegen ajánlott, akárcsak a komplett anyag. A The Preacher a csapat melankolikus oldalát is megvillantja, az utána következő, játékos című Annie Moore meg talán a legfogósabb cucc a teljes korongon, az Ice On Fire mellett. Ennyivel pedig talán átfogó képet is festettem az egész lemezről, aminek bónusz diszkjén további 65 percben két extra dalt meg tizenkilenc ilyen-olyan, de egyöntetűen élvezhető minőségben felhajtott demót élvezhetünk végig. Mivel ezek között vannak olyan témák, amik végül nem kerültek fel a lemezre, érdemes a második korongot is végigbogarászni, akárcsak az Élan López által a cucchoz készített (ő rajzolta a Universal Migrator újrakiadásához csapott füzetet is), vadnyugati tematikájú képregényt is.
Ayreon-geekeknek természetesen kötelező csemege a The Long Lost Songs, de a bluesos, hammondos, veretes hard rock rajongói is kedvüket lelhetik benne. Nem kihagyhatatlan anyag, de igen kellemes hallgatnivaló.
Hozzászólások